A bennünk lakozó kis gonosz

Tegnap este a fürdőkádban azon gondolkodtam, mennyire úgy van kitalálva az élet, hogy borsot törjön az orrunk alá! (Persze ugyanaz adja az érdekességét és változatosságát is. S talán ez nem is mellékes dolog, amit zárójelbe kellene írni.)
Mikor valamit meggyőződéssel ki tudok jelenteni, mikor végre egy kicsit úgy érzem, hogy megtaláltam Az igazság egy kis szeletét, mikor úgy érzem, igazam van valamiben, és végre hinni tudom, hogy az így is van – hát nem sok időnek kell eltelnie, mire valami olyan erővel cáfol rá arra a meggyőződére, arra a hitre, mintha emeletnyi marhaság lett volna. És akkor ott állok a nagy kérdőjellel, hogy hogy is hihettem én azt, amikor, lám, a “valóság” teljesen más. Hogy lehettem ilyen naiv, bárgyú, hiszékeny, buta, stb., stb. Aztán eszembe jut, hogy nem baj, mert lehet hogy holnap épp a butaságomra, naivitásomra és bárgyuságomra fog rácáfolni valami más, ami épp azt bizonyítja, milyen tapasztalt, ügyes és előrelátó vagyok.

Az ember azt hiszi, amit akar. És – nem tudatosan – gyűjti hozzá a tapasztalatokat. Vagy valaki más gyűjti hozzá és görgeti elé a tapasztalnivalókat. Vagy én, csak azért, hogy kitoljak magammal, válogatom a megdöbbenésre okot adó tapasztalatokat.