Politika – az a másik világ, ahol vigyázni kell

Az az igazság, hogy ez már rám is hat. Nagyon ügyesen sikerült – akarva-akaratlanul – nagyjából úgy éldegélni mostanában, hogy amennyiben lehet, ne érintsen a politika, ne érezzem azt “magánügyemnek”. Ez egyfajta – ha úgy tetszik – , kiábrándulásból is fakadt: ha a vezetőinknek a könyöke fáj attól, hogy mi történik a kisemberrel, akkor nekem is a könyököm fáj, hogy ők mit csinálnak. Meg kell találnom azt a kis életszférát – vagy életvilágot -, amiben nyugodtan éldegélek, és saját egyéni célocskáimat teszem jobbra-balra, esetleg lépkedek köztük, feléjük. Ha sikerül. Az utóbbi időben ez amúgy sem volt nekem könnyü, kellőképpen lefoglalt a magánszférám, a kis fejecském, lelkecském. Oda szoktam járogatni, hogy vigyázzak. Rá, vagy magamra.

(Mint egy gyerekkoromban olvasott regényben, a Rabló lányában, ahol a kislánynak, aki sokat tekergett mindenfelé (már nem emlékszem, hogy hívták, de nagyon kedves és bátor kislány volt, igazi vadóc, nagyon tudtam akkoriban azonosulni vele), egyszer azt mondták, hogy vigyázzon ha fent mászkál a várfalon, nehogy beleessen a szakadékba”. Attól kezdve a kislány naponta felment a várfal tetejére, s ha megkérdezték töle, miért mászott oda fel, azt válaszolta: “Azért, hogy vigyázzak, ne essek le!”)

Na de most meghallgattam Gyurcsány monológját. Ezt én sem tudom szó és érzelmek nélkül hagyni. Annyira váratlan, és mégis annyira természetes, amit mond meg ahogy mondja (külön-külön nem, csak együtt, a tartalom és a forma). Váratlan, mert éppen ez volt az eddigi beszédeinek a sajátossága – számomra: átérződött belőle a reklámszag, a szépíteni akarás, a jól átgondolt PR. Nekem az tetszett, hogy profin csinálta ezt a részét. Hogy meggyőző tudott lenni akkor is, amikor nagyon jól tudtad, hogy hazudik. És erre jön most ez a szöveg, ugyanolyan a forma, pusz egy kis pikantéria, és azt érzed, hogy na ebben a beszédében NEM hazudik. Milyen furcsa!

És az is furcsa, hogy most azt mondja, hogy eddig hazudtunk. Amikor egyszer valaki azt mondta nekem, hogy eddig hazudott, az az ember teljesen hitelét vesztette, mert addig én nem tudtam róla, hogy hazudott, vagyis megbíztam benne. Egyből létrejött egy gyönyörü logikai paradoxon, mert ha én nem vettem észre, hogy régebb hazudott, de most ezt mondja, lehet hogy akkor hazudik, amikor épp azt mondja, hogy hazudott. Azaz nem hazudott régebb, csak most hazudik. Ilyenkor csak egy biztos: hogy valamikor hazudott. Vagy régen, vagy most. Sőt, ha régen hazudott, akkor most igazat mond, mikor azt mondja hogy régen hazudott. De ezt már nem tudod értékelni, hisz régebb hazudott. Az is lehet, hogy régebb nem hazudott, csak most mondja, akkor meg most biztos hazudik. Nade Gyurcsánynál TUDTUK, hogy hazudott. Talán meglepődik valaki most ezen? Hát nem természetes az, hogy egyszer a felszínre kerül az igazság? A barátaim azt szokták mondani, hogy az élet előbb-utóbb egyensúlyban van. Néha nehéz elhinni, de ilyenkor egy kicsit úgy látom.

Az a nehéz ebben, hogy most viszont azt tudod, hogy igazat mond. Nem tudom, honnan tudom. Onnan, ahonnan eddig is tudtam, hogy hazudik. És ez – annak ellenére, hogy tény, egy ilyen mondatok után egy politikusnak le kell mondania, még akkor is ha ártatlan bárányka – mégis szimpatikussá teszi. Úgy érzed, a szöveget kontextusával együtt figyelve, hogy basszus, ez konszisztens! A fene egye meg. Az egész politikát. Tanulság? Nem jó, ha a politikusok őszinték. Akkor hibáznak, és egyből végük van, mert azt nem lehet elfogadni (nyilván, más ne hibázzon az én káromra). Jobb ha nem őszinték, mert akkor meg lehet játszani az örök tökéletest. Hát nem mi tesszük a politikát mocskos üzletté? Nem lehetne inkább erkölcsös robotkákat ültetni a bársonyszékekbe?

Ígérem magamnak, abbahagyom ismét a politikához való mindenféle közeledést. Érdekes, hogy ezt az álláspontot egyébként mindig a magyar politika váltja ki belőlem, sosem a román. Biztos nagyobbak az elvárásaim amott….