Sokféleség

Persze rend a lelke mindennek, de hogy is lehet rendet csinálni egy ilyen lélekben? Csak hogy írjam le, milyen tud lenni:

van olyan, hogy úgy érzed, mélyen úszol a tengerben, zöld, kissé zavaros vízben, de ez nagyon-nagyon kellemes, a világ legszebb érzése;

aztán olyan, hogy a hegycsúcsokon lépkedsz, óriásként, és még akkor is ha a hegycsúcsok szúrják a talpad, lépkedsz tovább rajtuk, nem vagy hajlandó többé völgybe lépni, mert ez egy kicsit olyan, mintha repülnél;

van olyan is, hogy olyan szemüveget viselsz, hogy minden élesebbnek hat, mint amilyen valójában, gyönyörűen tiszta, de mindazt, ami szép, egyszerűen tilos megérinteni és te közben amúgyis teljesen láthatatlan vagy;

van olyan, hogy a karjaid ötszörösére nőnek, és akit meg akarsz ölelni, túl vékony, karjaid közé zárod, de nem tudsz hozzáérni, és hiába próbálod összecsavarni a karjaidat;

előfordult az is, hogy ugrálsz mint a bolha, hátrafele haladsz mint a rák, és közben az állati orrod előtt a világ legszebb műalkotása várja, hogy hozzáértőként megcsodáld;

nemrég az ártatlan naivitást próbáltad egy salátástálba keverni cinikus tapasztalattal és nem csodálkoztál, amikor szikrák folytak olívaolajozottan;

de volt olyan is, hogy észtompító kánikulában sétáltál a füves dombokon, kerested a fát, az árnyékot, a fogódzót, és egyszercsak rájöttél, hogy ez a táj rosszindulatú és mindjárt a feje tetejére áll;

egyik legfurcsább mégis az volt, amikor sűrű habokban úsztál, víz nélkül, életedben először, olyan természetességgel, mintha a szőke hab lenne a lételemed, miközben végig tudtad, hogy ez az első és utolsó alkalom.

És én mégis azt várom, hogy a kisördög a fejemre szálljon, és ezekből az érzésekből egyetlenegyet kovácsoljon.