Ábá bloggolni akar

Igyekszem én minél gyakorlatiasabb emberke lenni, de néha nem sikerül, mert az elveknek s mindenféle elméleti elgondolásoknak egyszerűen nem tudok ellenállni. Eluralkodnak rajtam, és sokszor még azt se engedik, hogy mossak, vagy vásárolni menjek (pedig ezek is elég kellemes dolgok, szándékosan nem a takarítást említettem). Ilyenkor aztán beindul a deduktív következtetési mechanizmus bennem (nem tudom, eztpontosan hol rejtegetem magamban), és világraszóló következtetéseket tudok levonni. A folyamat itt nem áll le, hanem a gyakorlatias énem, ahelyett, hogy okos, értelmes dolgokra fordítaná saját magát, azzal foglalkozik, hogy okos, értelmes következtetésem(i)met tesztelje a gyakorlatban, azaz a való életben, másokon (igen, ne haragudjatok, ilyenkor az egész világ kisérleti nyulacskákká és azok otthonává válik, beleértve persze magamat is).

Egy ilyen világraszóló bölcsességem az a jól ismert mondás mondanivalójának felismerése, hogy a kutya is jódolgában veszik meg. Írtó érdekes oldala ez az emberi természetünknek. Nézzük csodálkozva, mikor mások ezt teszik magukkal, azaz keresik a bajt, a gondokat, a nehéz helyzeteket, mintha anélkül nem nyughatnának. Mintha nem a boldogságot, lelki békét keresnék, hanem azokat a helyzeteket, amiket már nem tudnak megoldani. Persze ezt lehet úgy is értelmezni, hogy ilyenkor a kihívásokat keressük, azt, hogy kipróbálhassuk magunkat nehéz helyzetekben, megoldjuk a megoldhatatlant, hősökké váljunk, mi legyünk azok, aki megváltotta a világot, aki felülkerekedik mindenki máson. Erről eszembe jut Kinga barátnőm, aki egyszer azt mondta: figyeld meg, az emberek általában addig másznak felfele a karrierjük lépcsőin, amíg nem kerülnek abba a pozícióba, ami már meghaladja őket, sőt, hajlamosak ott ragadni, ha tehetik. Ezért van tele annyi munkahely inkompetens emberekkel. Mert ha valami tetszik, s jól csinálod, nem elégszel meg vele, igyekszel továbblépni.

Nem tudom, hogy ez feltétlenül rossz-e. Lehet, hogy ez a haladás, fejlődés kulcsa, motorja. Az önismereté is, mert jó tudni, hol vannak a határaink. Igyekszem nem normatív módon megközelíteni a kérdést: ez van, ne azzal foglalkozzunk, hogy jó-e vagy nem. Mégis, nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg magamtól: megéri-e neked, nekünk, egyenként?