Ábá bloggolni akar

Nem tudom eldönteni, hogy én találok Bukaresthez, vagy ő hozzám. Ma, amikor taxiban ülve jöttem hazafele, azt éreztem, hogy végre élek ismét, hogy nekem való helyre értem, és bár sok számomra kedves ember él Kolozsváron, de értsék meg, hogy az nem az én helyem, igazából nem érzem magam elememben ott, és örülök, hogy ezt végre ki tudom mondani. Nem tudom, hogy még mindig a kezdeti eufória beszél-e belőlem, vagy ez így marad hosszabb távon is. Egyelőre így van.

A közös pont ott van például, hogy a mindennapjaim is éppen olyan változatosak, mint Bukarest utcái, amint azt a múltkor is megírtam, és amiről ma ismét újabb megerősítéseket szereztem. És nemcsak a mindennapi események, hanem az is rendkívül változatos, ahogy ezeket megélem.

Tegnap például elrohantam munkából 5-e koncertre, hallgattunk egy kis Dinu Lipatti Trio-t - nem volt épp kikapcsoló zene, nyilván, elég nehezen emészthető, de a végén Sostakovits igazi feltöltődést jelentett, még azt a sok hülyeséget is elfelejtettem, amit szünetben egy riportenő a szemembe világító operatőre szemtelen módon kiszedett belőlem. Hét óra után a legnagyobb forgalomban visszamentem az irodába (meg is pöccentettek egy kicsit hátulról egy hirtelen fékezésnél, jó, hogy nem maradt nyoma, de legalább ebben is megvolt a premier) és 11-ig dolgoztunk. Utána úgy estem itthon az ágyba, mint a holdkóros, csak annyi jutott eszembe, hogy ha lenne erőm blogot írni az lenne a címe, hogy A munka aljasít. Ez Szabó Tünde egyik státusz-message-e, és sosem tudtam igazán értelmezni. No, tegnap megvilágosodtam Átéreztem az értelmét. Úgy éreztem magam, mint akit kimostak. Nem értettem, miért, dolgoztam már másokor is egy egész napot, és nem éreztem indokoltnak azt az agymosott állapotot, de ki vagyok én, hogy az állapotaim okát megmagyarázzam, nem? Azt éreztem, hogy egy épkézláb, értelmes mondatot vagy gondolatot nem lennék képes megszülni, egy-az-egyben hülyének (vagy végre igazi szőkének) éreztem magam. Mint egy zombi. És mindez folytatódott: reggel, mint egy másnapos, vagy holdkóros, képtelen voltam felkelni. 2 kávé után a munkahelyemen kicsit felébredtem, helyrejöttem, s kész, már ott is volt a sarok, ahol a másik hangulat jön. Vidámság a munkahelyen, majd egyik jobb élmény a másik után. Ma felfedeztem Lipscani-t és el is tévedtem, miközben keresgéltem a Teatrul de Comedie-t. Nem csoda, az utcák fel vannak túrva, és én alig hittem a szememnek, hogy Bukarest központjában azt látom, ami elém tárult. Több éve rehabilitáció alatt álló lerobbant slum- vagy bohémnegyedről van szó, ahol az előrelátó vállalkozók felvásároltak már néhány üzletet, ahol modern kávézókat, éttermeket és boltokat nyitottak. Kb. ilyen: egy olasz pizzázó vonzó kirakattal és Illy kávéval, egy lakatlan, leromlott állapotú, gyönyörű épület, aztán egy “Blanarie”, utána megint egy üres lakóház, majd egy kocsma, majd egy elegáns estélyi és eskövői ruhákat kínáló kirakat. Mindez olyan hangulatban, hogy most is csak próbálom elhinni, hogy ez Bukarest. Nem talál az eddigi sztereotípiáimba.

Ja, aztán jött a következő sarok: az előadás! Előbemutatója volt a OuiBaDa modern táncelőadásnak , és fantasztikus vol. Régi és modern örökzöldekre táncoltak, hihetetlenül, lelkesen, mindent beleadva. Zene: Corina Chiriac, Dan Spataru, Parazitii, Pavel Stratan, Zdob si Zdub, s még egy csomó minden, ami nem is tudom, mi volt. Na erről az előadásról nem tudom, mit írjak, csak azt tudom, hogy a szemem a színpadra ragadt másfél órára, s szerettem volna ha több szemem lett volna.

És a nap poénja (szomszéd utcája): ki vásárolt már Bukaresti boltban úgy, hogy lealkudta a termék árát? ÉÉÉn! A Lipscani utcában sétálva besétáltam egy boltba, miután a pocimat is megtöltöttem egy tortillával. Találtam egy kedves cipőt, olyat, amilyet szerettem volna egy ideje. Fekete, se nem túl klasszikus, hanem van neki egyénisége, de nem idióta, maximum egy kicsit butácska és mégis csinos, magas sarkú, de nem nagyon magas. Értitek, csajok, nem? Kértem, hogy ne azt a polcon levőt adják, amit már összefogdostak, hanem egy másik párat. De mivel nem volt, én meg húztam az orrom, a néni felajánlotta, hogy megpróbál árengedményt kieszközölni a főnökénél. És felhívta. A főnök rákérdezett a vonal túlsó végén: és mennyi árengedményt szeretne a hölgy? Én habozás nélkül rávágtam, hogy “ha már ilyen kedves az eladó akkor csak 30 lejt, hogy lássák, milyen rendes vagyok, nem élek vissza a helyzettel”. És így 180 helyett 150-ért vettem meg azt a cipőt, ami amúgy nagyon tetszett (a kényelméről majd később). De a nagy élmény úgyis az, hogy alkudoztam Bukiban. Vajon a Zaraban nem próbálhatom meg ugyanezt? Légyszilégyszilégyszi!