régnemlátott blogom

Már egy évezrede nem jártam erre. Közben megjártam Budapestet, és minden kiábrándító látvány és érzés mellett az én lelkemet most is kenegette finom balzsammal, mint mindig.  Jó volt autóval felfedezni. Rájöttem, hogy ha volt is előző “életem”, akkor én kilométeróra lehettem, mert akkor érzem magam a legjobban mostanában, amikor rovom a kilométereket, nyomom a gázpedált és tekerem a kormányt. Semmi sem fogható ehhez. Én már csak ilyen szőke nő vagyok. Ja, és aztán itthon kilyukadt a hátsó kerék is. Állítólag tipikusan szőkenői attitűd az is, hogy ha közel vagy az otthonodhoz, bekapcsolod ilyenkor a vészjelzőt és lépésben, lassan, hazagurulsz (tényleg az???). Én már arra is büszke voltam, hogy rájöttem menet közben, hogy  mi a probléma (bár azt hittem, hogy az első kerékkel van baj). A lényeg az, hogy nincs az autóban kulcs, amivel ki lehet cserélni a kerekeket. Már minden zugát ismerem Kicsiügyesnek. Végül kölcsönkulccsal sikerült kicserélnem, meg egy kis segítséggel. De jó az, ha a férfiak látják-érzik, hogy nélkülözhetetlenek. Így hát meg se próbáltam egyedül.

Aztán a kazánom is kilukadt, már elég rég, azóta nincs otthon melegvíz. Ezt is áthidalom, sőt, örülök neki, mert így kénytelen vagyok elmenni tornászni, ott aztán lezuhanyozom. Hetente néhányszor ráadásul úgyis a fiúknál alszom, akkor a hajmosást is meg lehet ejteni. Minek melegvíz a lakásban?

 Na ezek a “mondén” események. Meg hasonlók. Ma pl. kifejezetten szimpi volt Mundruczó Kornél meg a stábja. És jó hogy itt van Ibi Debrecenből, szeretnék majd én is olyan hatvanas lenni, mint ő. Jókat lehet vele dumálni. Aztán jó, ha az ember tanít, megismer néhány különleges embert, akik a tanítványai voltak, aztán egyszerűen barátokká válhatnak.

A vizsgákról, tanításról sokat írhatnék még. Néha bosszató dolgok is vannak, máskor meg  tele van sikerélményekkel, néha azért, mert a diákok meglepnek, mert ügyesek, máskor – ilyen is van – büszke vagyok arra, ahogy a helyzeteket kezeltem. Nem mindig, de sokszor. És olyan is van, amikor nagyon szeretnék buktatni, mert felháborít a nemtörődömségük, és az, hogy milyen igazságtalan a világ, amiért egyeseket megtanítják tanulni, mások nem egyetemre valók, és mégis ott vannak. Ilyenkor előjönnek a felsőoktatás problémái, és én megint elkezdek hinni abban, hogy lesz még ebből doktori. Sokat kéne vécén ülnöm, ott mindig hozzáírok egy mondatot a disszertációmhoz. Ha lenne ott post-it meg írószer, talán egy év alatt megszületne az első budin írtdisszertáció.

Nach Hermannstadt

Gyengébbek kedvéért: Szeben után. Képzeljétek, előrecsúszott a szülinapom! Enikőnek ünnepeltük a szülinapját Szebenben, de nekem is olyan jó volt, hogy azt hiszem, én is most ünnepeltem az enyémet! (Lehet, hogy nem is ártana egyszercsak átváltozni Bikából Vízöntővé, háhá! – Nesze neked, horoszkóp, mi lenne, ha évente váltogatnánk a csillagjegyünket, egyik évben a pl. januárban születtek mondjuk Szűzzé, majd Halakká változnának…. Nagy tragédia lenne: kiderülne, hogy nem változna semmi!)

Szóval Szeben jó hely. Azt hiszem, ezt még említeni fogom egy ideig, mert nagy élmény volt. Farsang volt, karnevál, “Balul lolelor“, azaz németül Urzelnlaufen, kicsi világ (két ismerős arcot is láttam, igaz, mindkettő bukaresti), és főleg jó helyek. Nagyon jó helyek. A legszebb házban laktunk, a Luxemburg Házban, alagsorában szerintem Szeben legjobb kocsmája (meglátogattunk jónéhányat, tehát bizton állíthatom, egyébként előtte egy született szebeni is azt ajánlotta… ), alatta, a pincében a Zigi kultúrkocsma. Mellette a legjobb kávézó és forrócsokizó, na és a Kis téren szemben megtaláltuk a finom olasz vendéglőt is (jól eldugták, de mi megtaláltuk). De megtaláltuk az Art Cafét is, pedig az még nehezebb volt, egy elhagyatott udvarban, a második kapu mögött, pont az ajtó háta mögött van egy (látszólag) nagyon esetlegesen lefestett/lepacázott ajtó, az levezet egy sötét lépcsőn, aminek az aljában sörösládákat látsz. Na ott kezdődik az Art Café. Mégis, az Atrium a legjobb, de most többet erről nem írok, mert lelövöm a Menőn a cikket, s az nem lenne jó.

Egyébként nem tudom, hogy fért bele 2 napba olyan sok, mert tényleg sokminden volt! Na jó, végül a Balea-tóhoz nem jutottunk el, csak majdnem.

Menjetek Szebenbe!

Kávé és Metaxa

A múltkor a teázás örömeiről írtam. Nem akarom én a teásokat és a kávésokat magamra – meg egymásra – haragítani, de most a kávéról zengedeznék szépeket. Ma reggel korán keltem, angyal-puszival, és az irodában reggel negyed kilenckor készítettem egy igazi, habostejes presszókávét. Olyan jól sikerült, mint ritkán – ebben sem vagyok profi, ugyanúgy, mint a teakészítésben sem, azaz néha így sikeről, néha meg amúgy -, de szeretni nagyon szeretem, és nagyon meg tudom különböztetni a jót a kicsit kevésbé jótól.

Na és innen jut eszembe, tegnap nekifogtam Garaczi Metaxájának, és tele van – na ezaz, mivel is? : mert ha aranyköpést írok, vagy jó gondolatokat, akkor egyszerűen csak lealacsonyítom, én pedig nem tudom megfogalmazni, hogy mi, ennek megfogalmazása nem az én asztalom, mert olyanokat nem fogok ide írni – nem is tudnék, mint: “Az elképesztően feszes motivika és az – olykor hivalkodó (vö. karcsi, 142.) – metafiktív elemek” stb., na meg nem is tartom fontosnak. Ami fontos, szerintem, az az, hogy most a kávéról eszembe jutott egy mondatrész (mert ugye az egész regény egyetlen mondat) és azt most ide leírom, mert akkor elmosolyodtam rajta, és ez maradandó.

“meg hogy a hiedelemmel ellentétben nem az abszolút hallás a fontos, hanem a különbségek abszolút meghallása, a hangzásbeli eltérés, a hamisság meghallása”

Finom kávézást!

Rooibos tea, mate tea, menta tea, Twinings (!) Earl Grey és egyéb teafajták

Szeretem a teákat. Nem mindig, nem mindegyiket, de föleg a címben felsoroltakat. És szeretem lassan inni a teát. Munka közben, fürdéskor, beszélgetés közben, takarítás közben, tévénézés közben.  Elkészítésekor szeretem megadni a módját, de nem annyira, mint az angolok, szerintem ök – az én ízlésemhez mérten – túl erösen isszák. Nekem nem kell egy csészéhez egy egész púpozott teáskanál teafü, a plussz egy kanál ”for the pot”, hanem elég egy lapos kis teáskanálnyi egy nagy csészéhez. Én így szeretem.

Mivel lassan iszom, a tea lassan kihül. Ez nem baj, mert a teát melegen is szeretem, meg hidegen is.  Az egyedüli bajom, hogy nem tudom, hogy fordítsam meg a folyamatot. Azaz egyszer legyen hideg, s utána meleg. Ez csak azért fontos, mert a meleg teát cukorral vagy mézzel, de mindenképpen édesen szeretem, a hideg teát pedig mindig csak magára, édesítö nélkül. Ha teszek bele cukrot, a végén, mire kihült, nem esik jól, mert akkor cukor nélkül szeretem. Ha nem teszek bele cukrot – vagy mézet – az elején, akkor az elején nem ízlik, amíg még meleg.  Utána finom lesz, de azt nehéz kivárni.

Nehéz ügy, értitek, ugye? Van valakinek valamilyen jó tanácsa a probléma enyhítésére? Megköszönném.

Lánc-lánc, eszterlánc

Ezek a láncszerűen továbbküldözgetős dolgok nekem sose jöttek be, emlékszem, kamaszkoromban én is kaptam egy halom levelet, amit tovább kellett küldeni. Meg aztán a yahoon, meg az iwiwen, meg a messengeren…. Én mindig büszkén vállaltam, hogy megszakítom a láncsort, és alázattal vártam a következményeket. (Hm, akkor erre a számlára most felírhatom az életem összes múltbeli és jövőbeli nehézségét, a sors kegyetlenkedéseit, azt a sok balszerencsét?? Lehet hogy ez nagyobb nyeremény, ha van mire rákenni?)

Erre tessék, már vénülő fejemmel most belemegyek ebbe is. Titkokat kell elárulni magamról. Aprócska titkokat, számszerint ötöt. Nonóka blogján felszólított erre és én sem mondhatok nemet. Szóval Sacin, majd Pehelyen, majd Nonón keresztül érkezett meg a felkérés. És én is továbbítom, úgy döntöttem, menő csajoknak.

Íme, az énaprócska titkaim:

1. Kb. 15 éves koromban naponta főztem magamnak titokban egy adag házicsokit, amit gyorsan felfaltam és eltüntettem az összes nyomot. Valószínűleg akkor alakult ki ezirányú függőségem és a terebélyesedésre való enyhe hajlamom.

2. Harminc éves koromig nem voltam egyszerre több férfiba szerelmes.

3. Gyerekkoromban orvos vagy kémikus szerettem volna lenni, egészen addig, amíg nem tanítottak az iskolában kémiát. Ezután már csak a tantárgyak szeretete vagy utálata irányította pályaválasztásomat. Szociológus azért lettem, mert nem tudtam dönteni a matek és a filozófia között.

4. Az iwiw-es adatlapomon a családi állapotom szimbolikus ugyan (ezt sokan tudják), de komolyan veendő (ezt kevesen tudják).

5. Óvodás koromban legtöbb fiúval verekedtem ( lányokkal is néha), gyakran meg is vertem őket, ennek ellenére én voltam az óvónéni kedvence és mindig az ölében ültem.

Szeretném, ha megosztaná velünk titkos apróságait:

Negi, Zuzu, M. Ildikó, Csilli, Kövi Sára. Mivel nem bloggolnak mind, erre a célra létrejött a Menőn fórumtopik, ott olvashatjuk, ha beleírják.

Kösz, lányok!

Elmúlt

A tegnap éjjel megpróbáltam visszagondolni arra, hogy mi is történt bennem az utóbbi idöben. Kíváncsi voltam, hogy sikerül-e. Beteg voltam, de ez amolyan testi dolog, ugye. Ezenkívül értek ilyen-olyan hatások. Lássuk az összefoglalót: mire emlékszem.

Arra, hogy az internet a világot jelenti, mikor ágyban fekszel, s nem tudsz kimozdulni. Nonó blogbejegyzései, s ezúttal az Edóé is megérintett. Ezeket a lányokat ilyenkor megölelném, nagyon, mert egy fából – vagy nöböl?- lettünk faragva.  Aztán rájöttem, hogy van valaki, akinek nagyon szüksége van rám, és ez új világot nyitott számomra, új értelmeket. Aztán rájöttem, hogy életemben egyetlen pasi volt eddig, akire nem untam rá az ágyban – persze azok között, akiknél volt erre alkalmam, azaz idöm. Ö lenne a kiválasztott?  Á, ilyen nincs is. Szóval ez a másik felfedezés: hogy nincs kiválasztott, ÉN vagyok a kiválasztott, hihi. Na, aztán rájöttem, hogy legjobb lenne most mindent abbahagyni, és bevonulni egy könyvtárba, és csak olvasgatni, naphosszat. Ez dühített legjobban a betegségemben: hogy lázasan semmit sem tudsz csinálni, legkevésbé olvasni. Aztán az is történt még, hogy a Ferber házaspár meghozta – úgy értem, nagyon meghozta! – a kedvem Amerikához. Aztán: érzem, hogy szükségem van ismét egy jó dumapartira. Hiányzik pl. Igá, és az hogy végre személyesen beszéljünk, telefonon már egy vagyont elbeszélgettünk, de az nem ugyanolyan. Viszont nem akartam a KisLapátosnak adni a vírusaimból. És még sok ilyesmi hiányzik, amit megszoktam az utóbbi idöben. Nem hiányzik a bulizás, a Karácsony, a Szilveszter. Viszont síznék, de nincs hó. Minden második éjjel sízek álmomban. Mintha ez lenne a megváltás minden apró problémára: egy kiadós sízés.

Alapvetöen viszont továbbra is bugyognak bennem a dolgok, söt, bugyogás közben termelödik valami lerakódás, ami szép rendben, rétegesen és kövületként épít valamit. Talán barlangot. Vagy hegyet. Vagy egyenesen egy kacsalábon forgó váracskát. Azt hiszem, inkább ez utóbbit, mert azt meg lehet fogni kacsalábánál és arrébb tenni, ha már elkészült. Söt, napfény fele lehet fordítani. vagy ráhelyezni egy havas sípályára.

Beteg

Jó ideje nem írtam ide. Egyrészt azért, mert volt elég dolgom, ismét. Aztán azért, mert közben két dolog ért bennem. Az egyiket nem akartam és nem is akarom kimondani, az még minig lassan fortyog. A másikról magam sem tudtam. Az valami csúnya vírus lehetett, betegség, ami szombaton elkapott és vasárnapra  letepert, majd mára, keddre szinte fel se tudtam állni az ágyból. A legijesztőbb az volt, hogy nem tudtam visszaérni a vécétől az ágyig, előtte összeestem, jól bevertem az orrom is. Már a harmadik gyógyszerkombinációt szedem, azt hiszem, ennél már nem is létezik erősebb antibiotikum a világon, a lázamat mégse viszi le semmi. Na, így állunk. De most örülök, mert estére erőre kaptam (biztos az internettől, hihi). Ja, és levegőt is kapok már néha. állítólag valami spéci tüdőgyuszim van, a víruson kívül, persze. Senki ne akarjon most velem találkozni, mert én vagyok a public enemy.

Tények

Mikor szarul vagyok – hangulatilag vagy egészségileg, vagy isis, ez mindegy – , nem bírok a gépre se nézni. Ki a fene akar betegen gépet látni? Bezzeg, mikor hepin ugrálnék, akkor még fájó szemmel is ideülök, s próbálom a billentyűket nézni a képernyő helyett.

Ezek után nincs más választás, hinnem kell a gondviselésben, istenben, valamiben, ha másért nem hát azért, mert játszik velem. Kéremszépen, én szociológus vagyok, és konyítok kicsit a valószínűség-számításhoz. Éppen ezért tudom: ez így, az én életem eseményei nem történhetnek véletlenül. Itt valami bűzlik. Mert minden egyszerre tódul: hol a jó, hol a rossz… nem pihizhetnék egy kicsit néha?

Most épp az van, hogy ugrálhatnékom van. Ilyenkor úgy dolgozom, mint a szélvész (ez nem tart sokáig, na) és ilyenkor mintha a világ megérezné ezt, jönnek az smsek, hívnak telefonon, és persze csak szépeket és jókat kell hallgatnom…

Brrrr……

Nehéz

Hogy miért nehéz, nem tudom. Kérdik tőlem az emberek, hogy mi nehéz. Akik szintén azt érzik, hogy nehéz, s nem tudják, miért. S én sem tudom. Csak tippelek. Azért, mert hiszünk azoknak, akik dumákkal etetnek, akik tartoznak nekünk (s mindenkinek), akik úgy élnek, mintha jól élnének, akik hazudnak, akik lopnak, becsapnak. Mert nehéz felismerni őket. Akiket a lelkiismeret nem fal fel, s én nem értem, hogy miért… miért nem…? S miért nehéz azoknak, akik becsületes. És nem nekem… másoknak, akik becsületesek… Nem ismertek magatokra? Nem ismertek rá a másikra? Vedd észre!

Linkelés

Kedves linkelők, akik pl. Nándika blogjáról kerültetek ide! Nektek tulajdonképpen ERRE a linkre kell továbbugrani. Az véletlen, hogy ti itt vagytok. De érdekesen működik a blogvilág! Amióta Nándika felrakta a blogomat a sajátjára, nagyon megnőtt a látogatottsága (az enyémnek). Ami nem volt nagy cél. Én ilyen kis “cosy” dolognak képzeltem el, amit nagyon kevesen olvasnak, inkább csak én, s még egy-két ember, aki esetleg az én lelki rezdüléseimre kíváncsi… Mert ha ez így megy, akkor mindig meg kell szűrnöm a dolgokat, ezt már-már nyilvánosságnak hívják.
Na de annál több okosabb és szebb és jobb dolgot tartalmaz a fenti link és az nagyonis nyilvános! Tessék linkelgetni, látogatni!