Ábá bloggolni akar

Már egy évezrede nem jártam erre. Közben megjártam Budapestet, és minden kiábrándító látvány és érzés mellett az én lelkemet most is kenegette finom balzsammal, mint mindig.  Jó volt autóval felfedezni. Rájöttem, hogy ha volt is előző “életem”, akkor én kilométeróra lehettem, mert akkor érzem magam a legjobban mostanában, amikor rovom a kilométereket, nyomom a gázpedált és tekerem a kormányt. Semmi sem fogható ehhez. Én már csak ilyen szőke nő vagyok. Ja, és aztán itthon kilyukadt a hátsó kerék is. Állítólag tipikusan szőkenői attitűd az is, hogy ha közel vagy az otthonodhoz, bekapcsolod ilyenkor a vészjelzőt és lépésben, lassan, hazagurulsz (tényleg az???). Én már arra is büszke voltam, hogy rájöttem menet közben, hogy  mi a probléma (bár azt hittem, hogy az első kerékkel van baj). A lényeg az, hogy nincs az autóban kulcs, amivel ki lehet cserélni a kerekeket. Már minden zugát ismerem Kicsiügyesnek. Végül kölcsönkulccsal sikerült kicserélnem, meg egy kis segítséggel. De jó az, ha a férfiak látják-érzik, hogy nélkülözhetetlenek. Így hát meg se próbáltam egyedül.

Aztán a kazánom is kilukadt, már elég rég, azóta nincs otthon melegvíz. Ezt is áthidalom, sőt, örülök neki, mert így kénytelen vagyok elmenni tornászni, ott aztán lezuhanyozom. Hetente néhányszor ráadásul úgyis a fiúknál alszom, akkor a hajmosást is meg lehet ejteni. Minek melegvíz a lakásban?

 Na ezek a “mondén” események. Meg hasonlók. Ma pl. kifejezetten szimpi volt Mundruczó Kornél meg a stábja. És jó hogy itt van Ibi Debrecenből, szeretnék majd én is olyan hatvanas lenni, mint ő. Jókat lehet vele dumálni. Aztán jó, ha az ember tanít, megismer néhány különleges embert, akik a tanítványai voltak, aztán egyszerűen barátokká válhatnak.

A vizsgákról, tanításról sokat írhatnék még. Néha bosszató dolgok is vannak, máskor meg  tele van sikerélményekkel, néha azért, mert a diákok meglepnek, mert ügyesek, máskor - ilyen is van - büszke vagyok arra, ahogy a helyzeteket kezeltem. Nem mindig, de sokszor. És olyan is van, amikor nagyon szeretnék buktatni, mert felháborít a nemtörődömségük, és az, hogy milyen igazságtalan a világ, amiért egyeseket megtanítják tanulni, mások nem egyetemre valók, és mégis ott vannak. Ilyenkor előjönnek a felsőoktatás problémái, és én megint elkezdek hinni abban, hogy lesz még ebből doktori. Sokat kéne vécén ülnöm, ott mindig hozzáírok egy mondatot a disszertációmhoz. Ha lenne ott post-it meg írószer, talán egy év alatt megszületne az első budin írtdisszertáció.

Gyengébbek kedvéért: Szeben után. Képzeljétek, előrecsúszott a szülinapom! Enikőnek ünnepeltük a szülinapját Szebenben, de nekem is olyan jó volt, hogy azt hiszem, én is most ünnepeltem az enyémet! (Lehet, hogy nem is ártana egyszercsak átváltozni Bikából Vízöntővé, háhá! - Nesze neked, horoszkóp, mi lenne, ha évente váltogatnánk a csillagjegyünket, egyik évben a pl. januárban születtek mondjuk Szűzzé, majd Halakká változnának…. Nagy tragédia lenne: kiderülne, hogy nem változna semmi!)

Szóval Szeben jó hely. Azt hiszem, ezt még említeni fogom egy ideig, mert nagy élmény volt. Farsang volt, karnevál, “Balul lolelor“, azaz németül Urzelnlaufen, kicsi világ (két ismerős arcot is láttam, igaz, mindkettő bukaresti), és főleg jó helyek. Nagyon jó helyek. A legszebb házban laktunk, a Luxemburg Házban, alagsorában szerintem Szeben legjobb kocsmája (meglátogattunk jónéhányat, tehát bizton állíthatom, egyébként előtte egy született szebeni is azt ajánlotta… ), alatta, a pincében a Zigi kultúrkocsma. Mellette a legjobb kávézó és forrócsokizó, na és a Kis téren szemben megtaláltuk a finom olasz vendéglőt is (jól eldugták, de mi megtaláltuk). De megtaláltuk az Art Cafét is, pedig az még nehezebb volt, egy elhagyatott udvarban, a második kapu mögött, pont az ajtó háta mögött van egy (látszólag) nagyon esetlegesen lefestett/lepacázott ajtó, az levezet egy sötét lépcsőn, aminek az aljában sörösládákat látsz. Na ott kezdődik az Art Café. Mégis, az Atrium a legjobb, de most többet erről nem írok, mert lelövöm a Menőn a cikket, s az nem lenne jó.

Egyébként nem tudom, hogy fért bele 2 napba olyan sok, mert tényleg sokminden volt! Na jó, végül a Balea-tóhoz nem jutottunk el, csak majdnem.

Menjetek Szebenbe!

A múltkor a teázás örömeiről írtam. Nem akarom én a teásokat és a kávésokat magamra - meg egymásra - haragítani, de most a kávéról zengedeznék szépeket. Ma reggel korán keltem, angyal-puszival, és az irodában reggel negyed kilenckor készítettem egy igazi, habostejes presszókávét. Olyan jól sikerült, mint ritkán - ebben sem vagyok profi, ugyanúgy, mint a teakészítésben sem, azaz néha így sikeről, néha meg amúgy -, de szeretni nagyon szeretem, és nagyon meg tudom különböztetni a jót a kicsit kevésbé jótól.

Na és innen jut eszembe, tegnap nekifogtam Garaczi Metaxájának, és tele van - na ezaz, mivel is? : mert ha aranyköpést írok, vagy jó gondolatokat, akkor egyszerűen csak lealacsonyítom, én pedig nem tudom megfogalmazni, hogy mi, ennek megfogalmazása nem az én asztalom, mert olyanokat nem fogok ide írni - nem is tudnék, mint: “Az elképesztően feszes motivika és az – olykor hivalkodó (vö. karcsi, 142.) – metafiktív elemek” stb., na meg nem is tartom fontosnak. Ami fontos, szerintem, az az, hogy most a kávéról eszembe jutott egy mondatrész (mert ugye az egész regény egyetlen mondat) és azt most ide leírom, mert akkor elmosolyodtam rajta, és ez maradandó.

“meg hogy a hiedelemmel ellentétben nem az abszolút hallás a fontos, hanem a különbségek abszolút meghallása, a hangzásbeli eltérés, a hamisság meghallása”

Finom kávézást!

Szeretem a teákat. Nem mindig, nem mindegyiket, de föleg a címben felsoroltakat. És szeretem lassan inni a teát. Munka közben, fürdéskor, beszélgetés közben, takarítás közben, tévénézés közben.  Elkészítésekor szeretem megadni a módját, de nem annyira, mint az angolok, szerintem ök - az én ízlésemhez mérten - túl erösen isszák. Nekem nem kell egy csészéhez egy egész púpozott teáskanál teafü, a plussz egy kanál ”for the pot”, hanem elég egy lapos kis teáskanálnyi egy nagy csészéhez. Én így szeretem.

Mivel lassan iszom, a tea lassan kihül. Ez nem baj, mert a teát melegen is szeretem, meg hidegen is.  Az egyedüli bajom, hogy nem tudom, hogy fordítsam meg a folyamatot. Azaz egyszer legyen hideg, s utána meleg. Ez csak azért fontos, mert a meleg teát cukorral vagy mézzel, de mindenképpen édesen szeretem, a hideg teát pedig mindig csak magára, édesítö nélkül. Ha teszek bele cukrot, a végén, mire kihült, nem esik jól, mert akkor cukor nélkül szeretem. Ha nem teszek bele cukrot - vagy mézet - az elején, akkor az elején nem ízlik, amíg még meleg.  Utána finom lesz, de azt nehéz kivárni.

Nehéz ügy, értitek, ugye? Van valakinek valamilyen jó tanácsa a probléma enyhítésére? Megköszönném.

Olyan éberen figyelem a kívül-belül leselkedő dolgokat, hogy ennél jobban már nem is lehetne figyelni. Már lassan nem lehet követni sem, mert ez túl sok, az is elég, ha belül figyeled, de most, hogy kívül is van bőven figyelnivaló, hát én ehhez túl lassú vagyok. Peregnek az események, érkeznek a hírek, utolérnek az élmények és a meghívások, felkérések, felhívások, megkérések…. a lemondások is, persze, szerencsére, de ezeknek most kivételesen örülök. Mert én mondom le, akkor, amikor úgy érzem, túl sok, és mert senki nem szólhat bele, mert senkinek nem engedem meg, hogy beleszóljon, és nem, én most nem kötök kompromisszumot. (Köszönöm annak, aki ezt megfogalmaztatta velem - más kapcsán, de ez most nem számít.)

Nem tetszik? Fel is út, le is út. Majd akkor változtatok ezen, ha nekem éppen úgy tetszik. Amikor éppen kompromisszumra fűlik a fogam, amikor úgy érzem, megköthetem anélkül, hogy azt várnám cserébe, hogy más is kössön velem. Mert ez nem cserekereskedelmi áru. Hogy miért nem az? Mert persze, teheted mérlegre nyugodtan, de lehet, hogy amit érte kapsz, úgyis szétfoszlik, tehát hiába. Inkább add oda, ha adnivalód van, s köszönj jónapotot utána. S vedd el, amit kapsz, s szintén köszönj jónapotot utána. Semmi lekötelezettség. Csak ennyi: Szívesen! Máskor nem biztos, de sose lehet tudni. Talán látjuk egymást még az életben.

Amúgyis azért kapsz sokszor pénzt, amiért nem sokat teszel, s amit szeretsz csinálni, s jól csinálod, azért nem. S így van ez mindennel…. Azaz természetesen nemcsak a pénzzel, s nemcsak a munkával. Azaz így van a szerelemmel, az elvekkel, az érdekes gondolatokkal, az étellel, és a barátokkal. Biztos még sok mással is. Magyarázzam? Az megy el, akiért a legtöbbet áldoztál - azt hagyod el, akitől a legtöbbet kaptál; azt az elved cáfolja meg az élet, amihez a legjobban ragaszkodtál; az a hónapokkal ezelőtt elhintett gondolat köszön vissza hirtelen, világmegváltóként, amire akkor fel se figyeltél - és a valamikor legérdekesebb dolgok ma banalitásokká válnak; az az étel sikerül a legjobban, aminek nem is tudtad, hogyan fogj neki, csak úgy zsigerből tettél bele mindent - és persze, amit recept szerint csinálsz, az sose lesz igazán jó; a valamikor legjobb barátnak hitt ember egyszercsak ellenséggé válik - és akitől tartottál valamikor, akiből semmi jót nem néztél ki, arról kiderül, hogy a legtöbbet teszi érted, amikor legnagyobb szükség van rá.

Azaz, Ábá: légy éber, de ne következtess. Néha húzz egy vonalat, és elnagyoltan mérlegelj. Ja, és azt a vonalat ritkán húzd meg. És akkor minden rendben.

Ezek a láncszerűen továbbküldözgetős dolgok nekem sose jöttek be, emlékszem, kamaszkoromban én is kaptam egy halom levelet, amit tovább kellett küldeni. Meg aztán a yahoon, meg az iwiwen, meg a messengeren…. Én mindig büszkén vállaltam, hogy megszakítom a láncsort, és alázattal vártam a következményeket. (Hm, akkor erre a számlára most felírhatom az életem összes múltbeli és jövőbeli nehézségét, a sors kegyetlenkedéseit, azt a sok balszerencsét?? Lehet hogy ez nagyobb nyeremény, ha van mire rákenni?)

Erre tessék, már vénülő fejemmel most belemegyek ebbe is. Titkokat kell elárulni magamról. Aprócska titkokat, számszerint ötöt. Nonóka blogján felszólított erre és én sem mondhatok nemet. Szóval Sacin, majd Pehelyen, majd Nonón keresztül érkezett meg a felkérés. És én is továbbítom, úgy döntöttem, menő csajoknak.

Íme, az énaprócska titkaim:

1. Kb. 15 éves koromban naponta főztem magamnak titokban egy adag házicsokit, amit gyorsan felfaltam és eltüntettem az összes nyomot. Valószínűleg akkor alakult ki ezirányú függőségem és a terebélyesedésre való enyhe hajlamom.

2. Harminc éves koromig nem voltam egyszerre több férfiba szerelmes.

3. Gyerekkoromban orvos vagy kémikus szerettem volna lenni, egészen addig, amíg nem tanítottak az iskolában kémiát. Ezután már csak a tantárgyak szeretete vagy utálata irányította pályaválasztásomat. Szociológus azért lettem, mert nem tudtam dönteni a matek és a filozófia között.

4. Az iwiw-es adatlapomon a családi állapotom szimbolikus ugyan (ezt sokan tudják), de komolyan veendő (ezt kevesen tudják).

5. Óvodás koromban legtöbb fiúval verekedtem ( lányokkal is néha), gyakran meg is vertem őket, ennek ellenére én voltam az óvónéni kedvence és mindig az ölében ültem.

Szeretném, ha megosztaná velünk titkos apróságait:

Negi, Zuzu, M. Ildikó, Csilli, Kövi Sára. Mivel nem bloggolnak mind, erre a célra létrejött a Menőn fórumtopik, ott olvashatjuk, ha beleírják.

Kösz, lányok!

Kedves olvasóim, ne haragudjatok, amiért elhanyagoltam ezt a blogot. Igazából nem akarom, hogy elposványosodjon, ezért csak akkor írok bele, ha tényleg úgy érzem, hogy idevaló dolgot tudok írni. Az utóbbi időben ezt nem éreztem. Pedig rengeteg dolog történt velem és bennem, csak nem tudtam úgy átszűrni, hogy ide tegyem.

Nagyon szép ez az évvégém. Amennyire nem vártam a karácsonyt és a szilvesztert, annyira jól esett az előbbi és most nagyon várom az utóbbit. Pedig a karácsonyban alapvetően nem sok rendkívüli volt, azonban nekem most nagyon jólesett, és ez máris rendkívülivé tette. Minden percét élveztem, minden családtaggal egyedi és szeretetteljes kapcsolatom volt. Egyik legmeghatóbb esemény az volt, amikor Balázska félrehívott egy eldugott sarokba, s komolyan megkérdezte: “Ábá, szerinted létezik Angyal? Vajon nem a szülők csinálják?” Én teljes komolysággal válaszoltam: “Hm. Ez jó kérdés. Hát valahol biztos van angyal. A karácsonyi dologba a szülők is besegítenek, ez elég valószínű, de angyal biztosan van.” “Én is úgy gondolom - válaszolta - szerintem is biztos van.” - S ezzel sarkon fordult, s megnyugodva elrohant játszani. Rá egy félórára pedig Gergővel - saját kezdeményezésükre - beültek a legbelső szobába tévézni, hogy az angyal jöhessen nyugodtan. Ők már tudják, hogy az angyal nem szeret mutatkozni, ők meg jobban járnak, ha ezt elfogadják, mert annál hamarabb jár az angyal a házban.

Az, ahogyan hinni akarnak az angyalban, bennem is misztikussá teszi a karácsony estét. De amúgy meg igazán jó dolgom volt, mint mindig, Debrecenben. A program: sok alvás, sok evés, sok finomság, unicum, jó borok, kutyasimogatás, shoppingolás - ne mondjátok el senkinek, de egy 6 órás maratonvásárlást tekertünk le a nővéremmel -, meglepetések a fa alatt, kis kártyázás, élményfördő, szaunázás, meg alvás társaságban a tévé előtt - na ez utóbbi a kedvencem. Ezek után van az, hogy kisimul az arcom, csak mosolyogni tudok, és csodálkozva nézek vissza magamra a tükörből: mikor szépültem így meg? Vajon a hajam? A smink teszi? Micsoda? - Csak állok értetlenül. Aztán kiderül: a gondatlanság, a kényelem, amit Ibi biztosít, és az a sok puszi és ölelés a fiúktól, amivel kelek reggelente és ami folytatódik naphosszat.

Na és aztán itthon folytatódott. Minden estére lett valami buliféleség, olyan szépen eltelt ez az utolsó hét. Halom vendéggel, akik tervezetten, vagy csak úgy beugrottak, s ezt nagyon szeretem. Pasizás, (Me)nőzés, iddogálás, babalátogatás Ottinál és Tamáskánál (na, ez is megérintett alaposan, leírhatatlanul édes kölyök), vad és érdekes álmok… ami belefér. Annyira jó, hogy nem akarok arra gondolni, hogy ezután ismét munka jön. Érdekes, én mindig szerettem dolgozni. Na most nem szeretek. Sajnálom. Ez van. Keményen utolért a hedonoizmus, és elég jól teljesítem is. Tudom, nem tart ez örökké, így ki tudom élvezni amennyire csak lehet.

Hasonló szépeket kívánok tehát mindenkinek, még annak is aki nem meri az ilyesmit befogadni (legalább érti a célzást, ebben reménykedem).

BÚÉK

A tegnap éjjel megpróbáltam visszagondolni arra, hogy mi is történt bennem az utóbbi idöben. Kíváncsi voltam, hogy sikerül-e. Beteg voltam, de ez amolyan testi dolog, ugye. Ezenkívül értek ilyen-olyan hatások. Lássuk az összefoglalót: mire emlékszem.

Arra, hogy az internet a világot jelenti, mikor ágyban fekszel, s nem tudsz kimozdulni. Nonó blogbejegyzései, s ezúttal az Edóé is megérintett. Ezeket a lányokat ilyenkor megölelném, nagyon, mert egy fából - vagy nöböl?- lettünk faragva.  Aztán rájöttem, hogy van valaki, akinek nagyon szüksége van rám, és ez új világot nyitott számomra, új értelmeket. Aztán rájöttem, hogy életemben egyetlen pasi volt eddig, akire nem untam rá az ágyban - persze azok között, akiknél volt erre alkalmam, azaz idöm. Ö lenne a kiválasztott?  Á, ilyen nincs is. Szóval ez a másik felfedezés: hogy nincs kiválasztott, ÉN vagyok a kiválasztott, hihi. Na, aztán rájöttem, hogy legjobb lenne most mindent abbahagyni, és bevonulni egy könyvtárba, és csak olvasgatni, naphosszat. Ez dühített legjobban a betegségemben: hogy lázasan semmit sem tudsz csinálni, legkevésbé olvasni. Aztán az is történt még, hogy a Ferber házaspár meghozta - úgy értem, nagyon meghozta! - a kedvem Amerikához. Aztán: érzem, hogy szükségem van ismét egy jó dumapartira. Hiányzik pl. Igá, és az hogy végre személyesen beszéljünk, telefonon már egy vagyont elbeszélgettünk, de az nem ugyanolyan. Viszont nem akartam a KisLapátosnak adni a vírusaimból. És még sok ilyesmi hiányzik, amit megszoktam az utóbbi idöben. Nem hiányzik a bulizás, a Karácsony, a Szilveszter. Viszont síznék, de nincs hó. Minden második éjjel sízek álmomban. Mintha ez lenne a megváltás minden apró problémára: egy kiadós sízés.

Alapvetöen viszont továbbra is bugyognak bennem a dolgok, söt, bugyogás közben termelödik valami lerakódás, ami szép rendben, rétegesen és kövületként épít valamit. Talán barlangot. Vagy hegyet. Vagy egyenesen egy kacsalábon forgó váracskát. Azt hiszem, inkább ez utóbbit, mert azt meg lehet fogni kacsalábánál és arrébb tenni, ha már elkészült. Söt, napfény fele lehet fordítani. vagy ráhelyezni egy havas sípályára.

Jó ideje nem írtam ide. Egyrészt azért, mert volt elég dolgom, ismét. Aztán azért, mert közben két dolog ért bennem. Az egyiket nem akartam és nem is akarom kimondani, az még minig lassan fortyog. A másikról magam sem tudtam. Az valami csúnya vírus lehetett, betegség, ami szombaton elkapott és vasárnapra  letepert, majd mára, keddre szinte fel se tudtam állni az ágyból. A legijesztőbb az volt, hogy nem tudtam visszaérni a vécétől az ágyig, előtte összeestem, jól bevertem az orrom is. Már a harmadik gyógyszerkombinációt szedem, azt hiszem, ennél már nem is létezik erősebb antibiotikum a világon, a lázamat mégse viszi le semmi. Na, így állunk. De most örülök, mert estére erőre kaptam (biztos az internettől, hihi). Ja, és levegőt is kapok már néha. állítólag valami spéci tüdőgyuszim van, a víruson kívül, persze. Senki ne akarjon most velem találkozni, mert én vagyok a public enemy.

Nem is hiszem, hogy 2 napja reggel 7 után már kelek is, és nyolc elött már végigjártam két iskolabejáratot, és ott ülök a gép elött a reggeli híreket olvasva. Már Ákost is sikerült két napig hallgatni… mert interjú ide vagy oda, fogalmam sem volt, milyen ö a rádióban. Hát pont olyan, mint azon kívül. Tegnap este viszont kemény ötödikes matekpéldákat oldottunk Gergövel versenyezve. Pénzben “játszodtunk”. Vesztettem is 2 lejt. Igaz, volt amikor én nyertem, de az összesítésben ö jobb volt. Poénkodott is eleget. Hogy méghogy én jó matekes voltam…. Hát igen, sajnos mindent elfelejtettem, már arra sem emlékeztem hogy 17 a nulladikon az egy. De igyekeztem állni a sarat, na. Koromhoz képest…. Aztán a végén feladtam, mert hulla fáradt voltam, s biztattam, hogy fejezze be minél hamarabb a házifeladatát, mert az nem illik, hogy hamarabb feküdjek le mint ö.

Hát ez ilyen. Nönek, és egyre több dolgot tudnak jobban, mint mi. Én meg öregszem, mert ennek egyre jobban örülök?