Beteg

Jó ideje nem írtam ide. Egyrészt azért, mert volt elég dolgom, ismét. Aztán azért, mert közben két dolog ért bennem. Az egyiket nem akartam és nem is akarom kimondani, az még minig lassan fortyog. A másikról magam sem tudtam. Az valami csúnya vírus lehetett, betegség, ami szombaton elkapott és vasárnapra  letepert, majd mára, keddre szinte fel se tudtam állni az ágyból. A legijesztőbb az volt, hogy nem tudtam visszaérni a vécétől az ágyig, előtte összeestem, jól bevertem az orrom is. Már a harmadik gyógyszerkombinációt szedem, azt hiszem, ennél már nem is létezik erősebb antibiotikum a világon, a lázamat mégse viszi le semmi. Na, így állunk. De most örülök, mert estére erőre kaptam (biztos az internettől, hihi). Ja, és levegőt is kapok már néha. állítólag valami spéci tüdőgyuszim van, a víruson kívül, persze. Senki ne akarjon most velem találkozni, mert én vagyok a public enemy.

Órarend

Nem is hiszem, hogy 2 napja reggel 7 után már kelek is, és nyolc elött már végigjártam két iskolabejáratot, és ott ülök a gép elött a reggeli híreket olvasva. Már Ákost is sikerült két napig hallgatni… mert interjú ide vagy oda, fogalmam sem volt, milyen ö a rádióban. Hát pont olyan, mint azon kívül. Tegnap este viszont kemény ötödikes matekpéldákat oldottunk Gergövel versenyezve. Pénzben “játszodtunk”. Vesztettem is 2 lejt. Igaz, volt amikor én nyertem, de az összesítésben ö jobb volt. Poénkodott is eleget. Hogy méghogy én jó matekes voltam…. Hát igen, sajnos mindent elfelejtettem, már arra sem emlékeztem hogy 17 a nulladikon az egy. De igyekeztem állni a sarat, na. Koromhoz képest…. Aztán a végén feladtam, mert hulla fáradt voltam, s biztattam, hogy fejezze be minél hamarabb a házifeladatát, mert az nem illik, hogy hamarabb feküdjek le mint ö.

Hát ez ilyen. Nönek, és egyre több dolgot tudnak jobban, mint mi. Én meg öregszem, mert ennek egyre jobban örülök?

Tények

Mikor szarul vagyok – hangulatilag vagy egészségileg, vagy isis, ez mindegy – , nem bírok a gépre se nézni. Ki a fene akar betegen gépet látni? Bezzeg, mikor hepin ugrálnék, akkor még fájó szemmel is ideülök, s próbálom a billentyűket nézni a képernyő helyett.

Ezek után nincs más választás, hinnem kell a gondviselésben, istenben, valamiben, ha másért nem hát azért, mert játszik velem. Kéremszépen, én szociológus vagyok, és konyítok kicsit a valószínűség-számításhoz. Éppen ezért tudom: ez így, az én életem eseményei nem történhetnek véletlenül. Itt valami bűzlik. Mert minden egyszerre tódul: hol a jó, hol a rossz… nem pihizhetnék egy kicsit néha?

Most épp az van, hogy ugrálhatnékom van. Ilyenkor úgy dolgozom, mint a szélvész (ez nem tart sokáig, na) és ilyenkor mintha a világ megérezné ezt, jönnek az smsek, hívnak telefonon, és persze csak szépeket és jókat kell hallgatnom…

Brrrr……

Nehéz

Hogy miért nehéz, nem tudom. Kérdik tőlem az emberek, hogy mi nehéz. Akik szintén azt érzik, hogy nehéz, s nem tudják, miért. S én sem tudom. Csak tippelek. Azért, mert hiszünk azoknak, akik dumákkal etetnek, akik tartoznak nekünk (s mindenkinek), akik úgy élnek, mintha jól élnének, akik hazudnak, akik lopnak, becsapnak. Mert nehéz felismerni őket. Akiket a lelkiismeret nem fal fel, s én nem értem, hogy miért… miért nem…? S miért nehéz azoknak, akik becsületes. És nem nekem… másoknak, akik becsületesek… Nem ismertek magatokra? Nem ismertek rá a másikra? Vedd észre!

Konzervatív anarchista

Ilyen az ha itt laksz, s itt dolgozol a központban, s a barátaid is kb. Napok óta igyekszem rendszerezni az életem. Bemenni idejében, hazajönni idejében, sétálgatni napközben, kihasználni a kevés napsütést, világosságot, odafigyelni az evésre, alvásra … szóval ezekre a mindennapi dolgokra. Mert olyan kedves összevisszaságban történnek ezek a dolgok mostanában, mert itt a tél, mert jó volna. Szóval megtörtént az elhatározás, az első lépések, még mindig nyűgösen, de valahogy viszem… vinném, teljesíteném.

Csakhát mire jók a barátok? Hogy amikor ők is nyűgösek, s felhívnak, hogy mennének, menj velük. Tegnap egyik, ma a másik. Hogy is mondhatnék nemet? Mikor azért nekem is mehetnékem van, a belső hang azt mondja, menni kell. Hát megyek. Csak egy pohárka üdítőre, amiből aztán bor lesz. És sose bánom meg. Bánja a rendszer, de én nem. Ki mondta, hogy Ő és én ugyanaz vagyunk? Eddig még senki se mondta. Ennyit a rendszerről. Éljen az anarchia az életemben! Mert olyan beszélgetés kerekedik a végére, hogy megér (azaz megspórol) 2 hónapnyi gondolkodást az embernek. Sőt, mindkét embernek!

Amúgy nemrég találtam ki egy gyönyörű kifejezést, lehet gondolkodni, mit is jelent: konzervatív anarchista. Vicces, hogy antagonizmus, és mégis, itt nálunk valahogy mintha létezne.

Linkelés

Kedves linkelők, akik pl. Nándika blogjáról kerültetek ide! Nektek tulajdonképpen ERRE a linkre kell továbbugrani. Az véletlen, hogy ti itt vagytok. De érdekesen működik a blogvilág! Amióta Nándika felrakta a blogomat a sajátjára, nagyon megnőtt a látogatottsága (az enyémnek). Ami nem volt nagy cél. Én ilyen kis “cosy” dolognak képzeltem el, amit nagyon kevesen olvasnak, inkább csak én, s még egy-két ember, aki esetleg az én lelki rezdüléseimre kíváncsi… Mert ha ez így megy, akkor mindig meg kell szűrnöm a dolgokat, ezt már-már nyilvánosságnak hívják.
Na de annál több okosabb és szebb és jobb dolgot tartalmaz a fenti link és az nagyonis nyilvános! Tessék linkelgetni, látogatni!

All that jazz

A hét koronája természetesen a Mike Stern Band koncertje volt. Egész héten vártam, készültem rá, mindenféle albumát letöltöttem, hallgatgattam, hogy kerüljek bele a hangulatba. Persze a zene élőben úgyis magával ragadt. Tudtam, ez olyan zene, ami élőben érvényesül igazán, improvizációkkal, közönséggel. Furcsa volt a helyszín, az elején meg is ijedtem, mert annyira nem talál ez a típusú zene a Román Opera cikornyás-elegáns sznob termével. És MS nagyon amerikai mosolya és közvetlenésge nagy kontrasztot alkotott ezzel a helyszínnel. Hiányzott Garana, a nyári jazzfesztivál helyszíne, ami olyan jól összeforrt és annyira segítette a zenét, a zenészeket!

Aztán féltem egy kicsit a közönségtől is, mert vajon nem Kolozsvár sznobabbik része jön el (magas jegyárak, helyszín, nagy amerikai név…), de jó volt a közönség. Jó na, nem tudott “dzsezzesen” tapsolni, de hamar megtanulta. Persze, valahogy tombolni nem lehetett, de nem baj, az érződött, hogy sokan tomboltak belül. Ez mindig érződik. Én is belül tomboltam. Azért van Kolozsváron egy réteg, aki értékeli a jazzt. És ami furcsa: ezek között nincsenek magyarok. Ebben ott volt a Garana-effektus (ezt szerettük Enivel!!): hogy végre egy olyan hely, esemény, ahol nincsenek ismerősök, csak egy-kettő, mint a borász a Bolyai-pincéből, vagy egy-két ismerős (román) képzőművész. A Hot Jazz Band koncert egy nagymagyar felvonulás volt – ezt sokan meg is írták a blogjukban, lásd Szomszédnéni -, asszem oda sokan azért mentek el, merthogy magyar együttes, és szinte fogalmuk sem volt, hogy kik s mit zenélnek. De persze ez nem baj, hát ez van. Nem kötelező szeretni és ismerni a jazzt…
Egyébként is, ez csak a zárójel, a kontextus volt. Mert a lényeg úgyis az, ahogy elfutott az agyam és a lelkem és a gyomrom és a hasam a zenére. Hogy mindegy, hol volt a koncert, már az első 3 perc után én valahol nagyon messze, nagyon mélyen voltam, elszakadtam minden valóságtól, más dimenzióban lebegtem. Azt hiszem, ilyen érzése van annak, aki meditálni szokott, úgy, ahogy azt kell. Néha “felébredsz”, és nem emlékszel, hol jártál, hova futottak a gondolataid, csak azt tudod, hogy boldog voltál, és a dolgok helyrerakódtak benned. Hogy ezentúl a neuronjaid másképp kötődnek, mint ezelőtt, hogy valami történt, ami esemény volt. Belső esemény.

Hát ilyen a jó zene. Kiforrott volt, teljes, bonyolult, de mégis tiszta, virtuóz, lelkes, profi és természetes. Mint minden jó dolog a világon. Ha valaki meg akarja szeretni a jazzt, ilyen, és csakis ilyen koncertre menjen el.

Tisztaság

Olyan jó, mikor Kicsiügyes tiszta. Igaz, a csomagtartót nem porszívózták ki, de nem baj. Megijesztettek a lányok, hogy be fog fagyni a zár. És innen eszembe jutott, hogy tél van, mert téligumit kell tenni rá. Új cipőt neki!

Nehezen élem meg azt, hogy üres a pézntárcám. Ilyen nem volt már nagyon rég. Kicsit … elengedtem a gyeplőt, s most nem tudom, hova nyúljak utána. Ugyanakkor élvezem is a helyzetet. Kihívás az egész,  mint minden.

És ígyisúgyis elmegyek a Mike Stern koncertre, egész nap erre készültem.  Nagyon várom már.

Jajj, szörnyű, hogy a tévében arról beszélgetnek, hogy milyen szexuális élete volt Eminescunak, s hogy becézgette kedvesét. De olyan szinten, hogy felháborító! Iszonyú közhelyesen.

Blabla blogbla.

2 bölcsesség

Mégsem olyan rossz ez a tévé. Én csak hallgatni szoktam, keveset nézni. Az elmúlt félórában 2 frappáns bölcsességet mondtak:

A bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka.

és

Az örömet kultiválni kell.

Az utóbbit Feldmár András mondta, s mellé:  “Ha valaki nem boldog, a környezetét kell megváltoztatni.” Nesze nektek, ti bölcsek.

Ez tetszik nekem! Remélem, ezt mindenki olvassa, aki az utóbbi időkben az ÉN megváltozásomra törekedett, persze tiszta jóindulatból. Remélem, mind elszálltatok – lelkileg – hidegebb vidékekre. Csak hogy nyugodtan kultiváljam a dolgaimat. Pá.

Szózat/szorzat

Balázska ül a fürdőkádban, és a víz alatt ismétli a szorzótáblát. Néha kibújik, levegőt venni, olyankor hangosan mondja: háromszor nyolc huszonnégy, négyszer nyolc harmincnégy..:) Na, van mit gyakorolnia, de elég szorgalmas. Ma itt alszik nálam, az érdekesség kedvéért. Az óriási fürdőkádam teljesen elvarázsolja. Úgyhogy gyertyát is gyújtottam neki, a hangulat kedvéért. De most már épp azt meséli, hogy milyen “pazarul” játszottak a magyarok a múltkor a vízilabda világbajnokságon.

Azért jött, hogy reggel költsön engem. Most épp azt kérdi tőlem, hogy tudom-e a Szózatot. Nem bírom követni már a gondolkodását, de azért nagyon jó, hogy itt van. Tudod, mi a “szemfedő”?- kérdem, a Szózatból, mert tanuljuk, közben. Rávágja, gyorsan: napszemüveg! Ez a mai napon, halottak napján, érdekes megközelítés.

Aztán esti mesét mond Balázs. Kettőt. Ő igazán jó mesemondó, így sokkal jobb, ha ő mondja. Ő is jobban élvezi.

És most hagyom aludni, többet nem kopogtatom a billentyűzetet. Jóéjszakát, gyerekek!