Pillangók

október 30, 2011

Hányszor kell pillangókat érezni addig, amíg a sötét verem szivárványszínűvé válik, a rózsaszín gyönyörű, kontrasztos fekete-fehérré, a felhők megfoghatókká formálódnak és a mindennapok végre életet jelentenek? Amikor úgy érzed, megérkeztél, leszállhatsz, innen gyalog kell elindulni, mert csak akkor érzed az arcodon az illatokat, látod a virágok bibéit, a méhecske fullánkját és ízleled az esőcseppeket. Minden pillanat megnyúlik, és te mégis tovább nyújtanád. Minden óra a tied és meg nem osztanád senkivel. Autista állapot. Gyönyörű.

 

Reklámok

A Dunánál

szeptember 20, 2011

Itt ülök, nem csillámló sziklafalon, de legalább a Dunánál…

Igy érezhette magát József Attila legjobb óráiban. Mert az élet szép. Legszivesebben sétálnék naphosszat Budapesten, mint egy idegen. Pedig nem vagyok itt idegen. Most egyáltalán. Ilyen most ez a város (azt mondta valaki): hol otthonos, hol idegen. Végletes. Dehát éppen ez tetszett nekem Bukarestben, errefel Budapest vált végletessé? Ezért tudom most ennyire szeretni? Ezért van az, hogy néha állsz és nem hiszel a szemednek meg a fülednek, és az emberek panaszkodnak, te mégis azt érzed, hogy vannak dolgok, amik jól mennek, amik úgy mennek, ahogyan az természetes.

Na ennyit a lelkendezésről, itt ülök… a könyvtárban, dolgozni kell. Na ehhez az egyhez most nincs kedvem. Kedvem van bringázni, éttermekbe és kávézókba járni, úszni, futni, szinházba és moziba menni, este barátokkal hosszasan beszélgetni-borozgatni. S mindezt csinálom is, Istenem, de jó nekem!

De a következő blogbejegyzének arról kell szólnia, hogy milyen jól lehetett itt haladni a kutatómunkával, milyen kreativ voltam és gyors!

Hajrá! Ez volt a bemelegitő a billentyűzeten.

Retrace

augusztus 21, 2011

Visszatértem, másfél év után. Ilyen rég írtam az utolsó blogbejegyzést. Ez elgondolkoztat: miért, mikor írok blogot? Miért akarom néha megosztani, kiírni a dolgokat, máskor nem érzek erre késztetést? Hisz közben is sokminden történt velem, kicsik, nagyok, boldogak, szomorúak, volt minden. És mégis, talán egyszer jutott eszembe a blogom. Ausztriában, sízés közben. Rég volt. Most nyár van és meleg.

Igaz, keveset főztem közben – bár egyszer (tavaly) 12 fogásos menűvel leptem meg kollégáimat, csak úgy, szülinapomra, mert erre volt kedvem. Aztán a következő szülinapomkor elzárkóztam a világtól.

Közben vörösből szőkévé váltam. Ezúttal nem vágyom a belső szőkülésre, mint régebb.

Közben tovább fiatalodom és elégedetten veszem tudomásul, hogy a világ ezt nem kezeli ellenségesen. Szeretek most, ebben a korban élni. Szeretek Bukarestben élni. Szeretek Kolozsvárra hazajárni és imádok Budapesten nosztalgiázni. Jó egyik hétvégén a tengerben fürödni, másik hétvégén a hegyekben számolni a csillagokat, majd 4-5 napig szusszanás nélkül dolgozni, s a magánéletemet az alvásidőből lecsípni. Szeretem, amikor a racionális döntéseimnek ellentmondok, és hagyom, hogy az intuícióm vezéreljen. Elmúltam 36 és végre megtanultam, hogyan kell fiatalnak lenni. Szerencsés vagyok. Szabad vagyok. Boldog vagyok. Néha szerelmes vagyok, néha boldogtalan, máskor egyszerűen csak kiegyesúlyozott. Ha baj van: olvasok, énekelek, vagy beülök az autóba és elhúzok onnan. Ha munkát ajánlanak, sose kérdem mennyit fizetnek, mindig csak azt: kivel és mit kell csinálni?

Visszatértem a blogvilágba? Ti mit gondoltok?

március 12, 2009

Sunt 43% român.
Testul zice aşa:

Ai tras un pic de răspunsuri pentru că nu vrei să ieşi ăl mai român dintre români. Ţi-e ruşine cu naţionalitatea ta. Speri să ai o slujbă de intelectual în altă ţară, dar te-ai duce şi la cules de portocale numai ca să scapi. Nu-ţi place când alţii flegmează pe stradă, dar arunci gunoaie pe jos. De 1 decembrie eşti ruşinat că ştii că e şi ziua mondială anti-SIDA. Nu dai şpagă pentru că nu ştii cum. (31 – 50 de puncte)

Fă şi tu testul aici.

Alkotás és teremtés

február 25, 2009

február 23.

A héten elmentem két kiállításmegnyitóra (iszonyú unalmasak voltak, óriási tömeggel, állítólag Bukarest színe-java ott volt, csak én nem nagyon találtam őket, mert bár színes volt a társaság, de hogy jó is…hááát…), tegnap újraolovastam egy kortárs darab előadásának a műsorfüzetét, ma visszaemlékeztem Mircea Cantor budapesti kiállítására, olvasgattam és beszélgettem a művészetről, majd egyszercsak belémnyilalt egy felismerés. Valami nem stimmel a kortárs (képző)művészetben. Persze, fenntartom a lehetőséget a tévedésre, hisz szűk tapasztalati mederből jutottam ehhez a gondolathoz. Mégis, az az érzésem, hogy az új létrehozásának a kényszere annyira erős, hogy a mai képzőművészet jobban hasonlít a Guinnes rekordokra, mint a művészetre. Állandóan egy sokkoló gondolatot akar ébreszteni az emberben. Persze, ez is lehet horizont-tágító dolog. De mintha arról szólna a verseny – mert ez verseny -, hogy ki tud jobban sokkolni, vagy újszerűbb gondolatot ébreszteni. És itt már bajban vagyunk, ha létrejön – akár implicite – egy olyan kritérium, amivel egymáshoz tudjuk vagy akarjuk mérni az alkotásokat. A másik problémám az a folyamat, amihez ez vezet, és az, hogy ebben a folyamatban elmarad az esztétikum. Sokkolni valami széppel…?? Erre nem sok esély van. A szép az természetes, kellemes és … langyos? Senki sem fog emlékezni rá. Na de ha sikerül megnyitnod egy icipici kiskaput a fejekben (hangsúlyozom: a fejekben, nem a lelkekben!) – király vagy! Ezzel nincs is semmi bajom, alapvetően. Úgy gondolom, van ennek is létjogosultsága, ez is művészet. A bajom az, hogy CSAK ez van, és ez egyoldalú! És akkor lassan rájövök, hogy az igazi jó alkotások nem alkotások, hanem teremtések, illetve teremtmények. Lehet jót alkotni, sokkolót, meglepőt, embernek tetszőt valamiből kiindulva. De nem az az igazi. Az a kísérlet, a próbálkozás, a folyamat, a gyakorlás. A művészet előcsarnoka, a templom hajója. Kiindulsz valakinek a szövegéből és erre, ezzel csinálsz egy jó előadást. Keresel egy anyagot és alkotsz vele/belőle egy kiváló szobrot. Kiindulsz egy képből, és kibővíted, készítesz egy később díjazott filmet. Kiindulsz egy ötletből vagy egy helyzetből és eszedbe jut, hogy írhatnál belőle egy novellát vagy egy regényt. Kiindulsz egy rímből, vagy egy szóból, és rájössz, hogy jól nézne ki egy versben. Mindez a művészeknek legitimációt ad, gyakorlatot, nekünk meg, közönségnek… na ebbe most nem megyek bele, hogy mit nyújt nekünk. Csak azt tudom, hogy állandóan gondolkodnom és absztrahálnom kell a kortárs művészek alkotásai mellett. Holott gondolkodni és absztrahálni tudnék egy logikai feladat vagy egy társadalomelméleti szakkönyv mellett is. De ha visszagondolok azokra az különleges és megismételhetetlen, egyedi élményekre, amit talán összesen 4 előadás nyújtott életemben, nem több, mint 2 (talán 3) kiállítás, vagy 2 film és ennél sokkal több zenedarab, koncert, nos, egyiküknek sem volt sok köze sem az absztrakcióhoz, de a gondolkodásom bugyraihoz sem. Ezeknek egyszerűen HOZZÁM volt közük, és ahhoz, hogy gyönyőrűeknek és teljesnek láttam őket. És meggyőződésem, hogy mindezek az alkotások ihletre teremtődtek, nem ötletre. Legalábbis így képzelem el. Nem alkotások ezek, aki “felelős” érte, az nem valami ellenében készítette, nem valamiből alkotta, formálta, hanem ezek valahogy a semmiből születtek, azt hiszem. Persze, szép, nemes dolog, ha a művészet felvállalja, hogy kinyitja a szemünket bizonyos dolgok iránt, hogy (társadalom-) kritikát fogalmaz meg, de én nem erre vagyok kíváncsi,még akkor sem, ha egyértelműen más eszközökkel teszi ezt, mint más “területek”. Én, személy szerint azt szeretném, ha a művészet nemcsak hogy kivezetne a saját világomból, társadalmomból, de el is felejteti azt, miközben azt ébreszti fel bennem, amit semmi más nem tud, egy új világot tár fel, még akkor is, ha az a világ nem vezet sehova, ha az nem tudatosít semmit, ha azt nem tudom “felhasználni”, továbbvinni, csak élményszinten. Ez az egyedüli terület, ahol fenntartások nélkül el tudom fogadni az új világot, amit a “teremtő”, a művész nyújt. Mindenhol máshol engedtessék meg nekem a szkepszis.

február 25.

padureaMa elmentem a MNAC-be. Végre. És megerősödött bennem az, ami fentebb olvasható. Persze ismét igazságtalan lennék, ha ebből a 3 ma látott kiállításból vonnám le ezt a következtetést. Egyik Simon Spierer szoborkollekciója volt. Bámulatos kollekció. Nemcsak a nagy nevek miatt (Giacometti, Brancusi, Max Ernst, Andy Warhol, Louise Bourgeois, s biztos többek is, én csak ezeket ismertem), de valóban gyűjteményként, és egyenként is lélegzetelállító látvány és élmény volt. Nos, a Brancusi szobra volt a legrégibb alkotás (1927), és 2004-ben készült a legújabbik. No, persze, engem sem hatott meg mindegyik, de nem panaszokodom, volt miben gyönyörködni. Aztán a másik két kiállítás: az unalom fellegvára. Filmek (ja, hogy a képernyő mindenkit megragad, attól még lehet unalmas, amit közvetít, lásd a Dunatv-t), falrajzok, plakátok, kollázsok, tehát a formai mutatványok fellegvára. Többször elmosolyodtam, persze, érdekesek is voltak, furcsák is akár, de teljesen megerősítette azt a gondolatmenetet, amit a minap leírtam.

A múlthéten ismét nagyon jó színházi élményem volt. Először jártam a bukaresti Állami Zsidó Színházban, ráadásul bemutató volt. A darabot (A királyok jétéka) Kohout csehországi származású szerző írta, és nekem már az elején beugrott, hogy ez bizony Márainak A gyertyák csonkig égnek-e más szerzőtől. A téma, a kor, a szereplők, és mindenekelőtt a téma ugyanaz volt. Döbbenetes volt a felismerés. Ami azután jött, az viszont felemelő.

Sokaknak mondtam már, hogy A gyertyák – bár nagyon tetszett nekem – sose válhatna kedvencemmé, mert nagyon hiányoltam belőle a NŐT. Tudom, nem erről szól, az a férfiak közötti kapcsolatról, barátról szólt, de a nő annyira hiányzott belőle, annyira férficentrikusnak éreztem a művet, hogy egyszerűen hiányérzetem volt, és ez megakadályozott abban, hogy komolyan vegyem az egészet. No, Kohout műve helyretette ezt a hiányérzetet bennem. Itt három szereplő volt, nem kettő, kétségtelenül. És ez semmiben sem vette el a figyelmet a két férfiról, a kapcsolatukról, a bennük lejátszódó gyarló és néha mégis szeretetteljes folyamatokról. Hozzáadott ahhoz egy más perspektívát. Így sokkal jobb volt. Ne haragudjon rám Márai ezért. De ez nekem fontos. Azt hiszem, évek óta ez a nagy igyekezetem, hogy mindenhez adjak hozzá egy női perspektívát, és azt fogadtassam el. Magammal is, másokkal is, férfiakkal is. Persze sokszor még magammal is nehéz, hát még a férfiakkal. Néha azért sikerül, és olyankor nagyon boldog vagyok. A múltkor két férfival borozgttam, s hallgattam a beszélgetésüket. Újdonság volt számomra, hogy kapcsolatokról beszélgettek, hosszasan, odaadással, és egyszercsak rájöttem, hogy én férfiakat még sose hallottam erről a témáról beszélni. Csak idős férfiakat, esetleg, de fiatalokat sohasem. Olyan volt, mint amikor én beszélgetek egyik barátnőmmel. Új perspektíva nyílt előttem: vannak férfiak, akik akarnak, tudnak ilyeneről beszélni, és nem bánják, ha az érzéseikről beszélnek, és azok tudatossá válnak bennük. Miért is hittem azt eddig, hogy a férfiak erre képtelenek? Tyű, mekkora tévedés volt. Miért kéne a férfiaknak Márai-tipusúaknak lenniük, mikor lehetnek olyanok is, mint Kohout?

A sötét verem

január 3, 2008

Van egy olyan érzelem, amit mindegyiknél alattomosabbnak gondolok. Pedig erre mondják azt, hogy a legtisztább, a legszebb az összes közül. Hát egy dolog igaz: a legerősebb lehet. De rémesen alattomos. Erkölcstelen. Akkor, és csakis akkor támad, amikor legkevésbé várnád – már ez nem szép. Teljesen a racionaltiással ellentétesen működik – hogy válna ez javára? Általában fenekestől felborítja az életed – figyelemre méltó lehet? Eltávolítja a barátaid – megérdemled talán? Nem enged dolgozni – hát nem ellenséges? Elveszi a fejed – tényleg erre vágysz? Mindaz a rózsaszín felhő, amivel ez az érzelem körbevon, nem más, mint azoknak az igazságoknak a sikeres elrejtése, amit nem akarsz meglátni. Ahogy ezek a nemkívánatos igazságok megfelelő mennyiségben felgyűlnek és kezdünk végre úgy élni, mint amikor minden rendben megy, előjön, és mindent felborít. Csakazértis. Minden munkád kárbavész, és arról szó sem lehet, hogy harcolj ellene, azt nem lehet, örök életedben üldözni fog. Ezt tudod biztosan. Érzed. S mikor mindez megtörtént, azaz mindent összekutyult, ugyanolyan alattomosan elsétál. Szépen, lassan, észre se veszed, szinte. Egyszercsak azon kapod magad, hogy már nincs ott. Kezdheted előről. Egyszer magaddal, a barátaiddal, a karriered építésével, az egyéb érzelmekkel, lassan aztán minden megy ismét rendesen. Aztán megint jön. Mint a tsunami, s visz mindent. Jókedvet, szomorúságot, mindent elvisz. Minden más lesz. Felkerült a szemüveg. Amíg sikeresen véghez nem vitte romboló tervét, kitartó, erős, tombol, nem hagyja magát, s téged se hagy. Ja, s az alattomosságának van egy másik jellemzője: azt hiszed, hogy ez az érzelem másról szól, nem rólad. Pedig nem. Csak rólad, másnak semmi köze ehhez. Ez egy magányos érzelem. A legmagányosabb. Én csak azt nem értem, hogy a fenébe tudott ez intézményesülni?! A társadalom ennél okosabban működik, én azt hittem eddig! Az intézményesülő szabályok mindig figyelembe veszik a hosszútávú hasznosságo . Akkor hogy alakulhatott ki az, hogy erre az érzelemre épülnek fontos dolgok?? Az hagyján, hogy a kultúra, de az így volt és jó volt. De ma a párkapcsolatok, és közvetetten – te jó ég!! – még a gyermeknevelés is. Pedig ez az egyedüli igazán magányhoz kötött érzelem. Ez lenne a mai világ rákfenéje? Hogy a legindividualizáltabb érzelemre építjük “közös” jövőnket, s minden más érzelem meg lazán átkerül az individuum világába? Lehetsz dühös, de ne éld ki máson, lehetsz gyengéd, de elsősorban neked kell wellnessre járnod, örülhetsz, de ne feledd, hogy nem biztos hogy más is örülni fog veled, lehetsz kétségbeesett, mások mégis vigasztalni, biztatni akarnak, nem akarják, már nem is tudják veled átélni. Megtanultad egyedül megélni az érzelmeket. Ezt az egyet mégis valaki mással akarod. S ki is választasz egy szegény “áldozatot”, akinek semmi köze sincs ehhez. Aki aztán veled együtt megszívja. Mert ebből nem lehet jól kikerülni. Ha mégis sikerült, hát biztos lehetsz benne, hogy valami más, kevésbé individualizált érzelem volt, amit szerencsére összetévesztettél vele.

Pink Martrini

október 27, 2007

PMMost nem is tudnék más címet adni ennek a bejegyzésnek. Nagyon él bennem a koncert. Pedig izgultam egy kicsit, mert nagyon szeretem őket, és ismét elvárásokkal indultam el. Persze az igazán ügyesek képesek az elvárásaimat is tőlszárnyalni. Tényleg: ez profizmus kérdése. Úgyhogy szálljak magamba: sokan mondták nekem hogy saját magammal szemben is túl nagyok az elvárásaim. Na lehet, de amikor igazi profin csinálok valamit, akkor azért magammal is meg vagyok elégedve. Hehe.

Még magammal is. Például abban, ahogy a bennem levő csütörtöki feszültséget megoldottam. Segítséggel ugyan, többszörös segítséggel, de jobb lett, mint amire számítottam. Mert tanultam belőle, sokat-sokat, még a végén azt mondhatom, hogy megérte azt a csúnya borongós-könnyes napot! Köszönet érte mindenkinek, akivel erről beszéltem és meghallgatott. A legjobb benne az, hogy mindenki más tanácsot adott. Olyannyira mást, mintha nem is ugyanarról a dologról beszéltem volna. Egyrészt ez a kényszerű relativizálás oldotta meg/fel bennem a feszültséget, másrészt az, hogy – épp e realtivizálás miatt – senkire se hallgattam, csak mindenkit meghallgattam, és a magam megoldását tekintettem egyedül érvényesnek. Ugyanakkor meg tudom, mindazzal, amit mások mondtak, legközelebb okosabban cselekszem.

Most majdnem azt írtam le, hogy ebből én nyertem a legtöbbet. De nem szeretném ezt leírni. Ugyanis ez nagyon bukarestiesen szúlna, úgy érzem. Végre, két és fél hónap után kezdem végre átélni a kulturális sokkot a bukarestbe költözésem kapcsán. Kezdek olyan szintű kapcsolatokba kerülni, ahol már előjönnek a különbségek. Talán jó lenne írni róluk. Nem biztos, hogy meg tudom őket még fogalmazni. Egyelőre címszavakban: a tegeződés – na ez nem olyan egyszerű, ahogy eddig a fejemben élt, mert nyilván tudtam róla, hogy van ilyen különbség; az autoritás kérdése, mint abszolút központi fogalom itt, Bukarestben; a sokrétűség (mondhatnám: sokrétű életvilágok ugyanazon sorsokon belül- ez valószínűleg a kommunizmus maradványa, de képtelenek leszokni róla); a magányosság kérdése – teljesen más mint amilyennek én ismerem, magyar kultúrkörből; a sznobság, ami ritkán jelentkezik “tiszta formában”, mégis mindenhol ott van; a tulajdon és a jól ismert vesztes/nyertes logika viszonya, vagy az önérvényesítés és a jóindulat ellentmondásainak a feloldása. Tyű, ez utóbbi aztán érdekes, erre gyűjteni kéne az eseteket, sztorikat!

Erről jut eszembe az egyedüli zavaró tényező a mai Pink Martini koncerten: a közönség állandóan beletapsolt a számokba. Egyesek olyan hangosan – például a hátunk mögött ülő pasi -, hogy egyszerűen képtelenség volt olyankor hallani a zenét. Nem tudom, ő hogy hallotta. A Sala Palatului-t úgy építették, szerintem, hogy a közönség tapsát jobban visszaverjék a falak, mint azt, ami a színpadról hangzik. Én értékelem a bukaresti közönség lelkesedését, felszabadultságát. Nagyon szimpatikus. De szeretném, ha ez soha nem menne a zene rovására.

Egy kis ízelítő Pink Martiniből (hanganyag összevágva, de kedves az animáció): http://www.youtube.com/watch?v=VwOr4IUqjXw

Ez a szám most Hildát juttatta eszembe.

UI. Ja, és nekem van egy kedvenc Pink Martini számom: a Brazil. Nem énekelték. Mikor visszatapsoltuk, szerettem volna a színpad előtt ülni, hogy kiabáljam be nekik, hogy azt énekeljék. Fent ültem a középső páholyban, igaz, első sorban, de akkor sem hallatszott volna a színpadig a hangom a tapsviharban. Ők már beálltak és elkezdték: Braaaaa-ziiiiilllll……

Nagyon gyorsan változnak a dolgok. Már-már kezdjük komolyan venni a bizalmatlansági indítványt, legalábbis erre utal a sok poén, arról, hogy meddig tart még a kormányban dolgozó közméltóságoknak és azok szatelitjeinek az állása. El kellene kezdeni állást keresni, optimistán – gondoltam. Kinyitottam az egyik honlapot, s annyira optimista vagyok, hogy rengeteg szimpi állást láttam rajta, ezért sietve, megnyugodva lezártam. Amúgy is éppen kezdődött mostani életem egyetlen rendszeres eseménye (mert mostanában még a menstruációm sem a régi, ugye…): a Sex and the City sorozat -amivel persze jól tudok azonosulni, sokak által emlegetett sznobságom bizonyítandó.

Kolozsváron voltam hétvégén. Fel vagyok töltődve tőle, az ismerős utcasarkoktól, a sok embertől, akiknek örültem, s akik örültek nekem, és talán főleg attól is, hogy rajtakaptam magam: örültem, mikor vissza kellett jönnöm. Úgy éreztem, hazajövök. Na nem azért, mert Bukarestet otthonomnak érzem, ennyire nem radikális a dolog, és nem is lenne igaz, ha ezt állítanám. De itt van az én világom, magamhoz érkeztem, ahhoz az énemhez, amiVEL otthon érzem magam saját magamban. Kolozsváron ez az énem háttérbe szorul. Nem tudom, miért. Szeretem azt a várost, de csak ha kívülálló vagyok benne. Pedig annyi jó élmény ért most is… pingpongoztam a fiaimmal, ámultam, hogy milyen jól játszanak – s hogy azért én sem vagyok éppen béna, felveszem még velük a versenyt, de nem sokáig. Aztán a babák. Eszterke, a nagyon édes, akitől akkora ölelést kaptam, hogy csak úgy olvadoztam tőle. Aztán a többiek, akiket nem tudtam meglátogatni, de sokat gondolok rájuk: Jolán, a legkülönlegesebb kislány, akivel valaha találkoztam és testvére, Janka; Rozi és Nóra, Ákos, az újszülött, és a mégújabbszülött, Kicsikoji, ahogy én hívom Teklát, mert az apjára hasonlít, nagyon. Ennyi gyerek vár otthon.

Na, erre elszívok egy pipát, és nem keresek képet a bejegyzéshez.

Hiába jártam Portugáliában, Olaszországban, meg egyéb mediterrán országban, itthon kellett egy portugált meghódítanom a nagy titokért: rákot csak az r-betűs hónapokban szabad enni. Ugyanis csak akkor finom.crab.jpg

Ha hiányzik az r:

a rákot felejtsd el.

crabs_yw.jpg

Jó, hogy szeptembeR van, egyetek ti is rákot!