Pink Martrini

október 27, 2007

PMMost nem is tudnék más címet adni ennek a bejegyzésnek. Nagyon él bennem a koncert. Pedig izgultam egy kicsit, mert nagyon szeretem őket, és ismét elvárásokkal indultam el. Persze az igazán ügyesek képesek az elvárásaimat is tőlszárnyalni. Tényleg: ez profizmus kérdése. Úgyhogy szálljak magamba: sokan mondták nekem hogy saját magammal szemben is túl nagyok az elvárásaim. Na lehet, de amikor igazi profin csinálok valamit, akkor azért magammal is meg vagyok elégedve. Hehe.

Még magammal is. Például abban, ahogy a bennem levő csütörtöki feszültséget megoldottam. Segítséggel ugyan, többszörös segítséggel, de jobb lett, mint amire számítottam. Mert tanultam belőle, sokat-sokat, még a végén azt mondhatom, hogy megérte azt a csúnya borongós-könnyes napot! Köszönet érte mindenkinek, akivel erről beszéltem és meghallgatott. A legjobb benne az, hogy mindenki más tanácsot adott. Olyannyira mást, mintha nem is ugyanarról a dologról beszéltem volna. Egyrészt ez a kényszerű relativizálás oldotta meg/fel bennem a feszültséget, másrészt az, hogy – épp e realtivizálás miatt – senkire se hallgattam, csak mindenkit meghallgattam, és a magam megoldását tekintettem egyedül érvényesnek. Ugyanakkor meg tudom, mindazzal, amit mások mondtak, legközelebb okosabban cselekszem.

Most majdnem azt írtam le, hogy ebből én nyertem a legtöbbet. De nem szeretném ezt leírni. Ugyanis ez nagyon bukarestiesen szúlna, úgy érzem. Végre, két és fél hónap után kezdem végre átélni a kulturális sokkot a bukarestbe költözésem kapcsán. Kezdek olyan szintű kapcsolatokba kerülni, ahol már előjönnek a különbségek. Talán jó lenne írni róluk. Nem biztos, hogy meg tudom őket még fogalmazni. Egyelőre címszavakban: a tegeződés – na ez nem olyan egyszerű, ahogy eddig a fejemben élt, mert nyilván tudtam róla, hogy van ilyen különbség; az autoritás kérdése, mint abszolút központi fogalom itt, Bukarestben; a sokrétűség (mondhatnám: sokrétű életvilágok ugyanazon sorsokon belül- ez valószínűleg a kommunizmus maradványa, de képtelenek leszokni róla); a magányosság kérdése – teljesen más mint amilyennek én ismerem, magyar kultúrkörből; a sznobság, ami ritkán jelentkezik “tiszta formában”, mégis mindenhol ott van; a tulajdon és a jól ismert vesztes/nyertes logika viszonya, vagy az önérvényesítés és a jóindulat ellentmondásainak a feloldása. Tyű, ez utóbbi aztán érdekes, erre gyűjteni kéne az eseteket, sztorikat!

Erről jut eszembe az egyedüli zavaró tényező a mai Pink Martini koncerten: a közönség állandóan beletapsolt a számokba. Egyesek olyan hangosan – például a hátunk mögött ülő pasi -, hogy egyszerűen képtelenség volt olyankor hallani a zenét. Nem tudom, ő hogy hallotta. A Sala Palatului-t úgy építették, szerintem, hogy a közönség tapsát jobban visszaverjék a falak, mint azt, ami a színpadról hangzik. Én értékelem a bukaresti közönség lelkesedését, felszabadultságát. Nagyon szimpatikus. De szeretném, ha ez soha nem menne a zene rovására.

Egy kis ízelítő Pink Martiniből (hanganyag összevágva, de kedves az animáció): http://www.youtube.com/watch?v=VwOr4IUqjXw

Ez a szám most Hildát juttatta eszembe.

UI. Ja, és nekem van egy kedvenc Pink Martini számom: a Brazil. Nem énekelték. Mikor visszatapsoltuk, szerettem volna a színpad előtt ülni, hogy kiabáljam be nekik, hogy azt énekeljék. Fent ültem a középső páholyban, igaz, első sorban, de akkor sem hallatszott volna a színpadig a hangom a tapsviharban. Ők már beálltak és elkezdték: Braaaaa-ziiiiilllll……

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s