Alkotás és teremtés

február 25, 2009

február 23.

A héten elmentem két kiállításmegnyitóra (iszonyú unalmasak voltak, óriási tömeggel, állítólag Bukarest színe-java ott volt, csak én nem nagyon találtam őket, mert bár színes volt a társaság, de hogy jó is…hááát…), tegnap újraolovastam egy kortárs darab előadásának a műsorfüzetét, ma visszaemlékeztem Mircea Cantor budapesti kiállítására, olvasgattam és beszélgettem a művészetről, majd egyszercsak belémnyilalt egy felismerés. Valami nem stimmel a kortárs (képző)művészetben. Persze, fenntartom a lehetőséget a tévedésre, hisz szűk tapasztalati mederből jutottam ehhez a gondolathoz. Mégis, az az érzésem, hogy az új létrehozásának a kényszere annyira erős, hogy a mai képzőművészet jobban hasonlít a Guinnes rekordokra, mint a művészetre. Állandóan egy sokkoló gondolatot akar ébreszteni az emberben. Persze, ez is lehet horizont-tágító dolog. De mintha arról szólna a verseny – mert ez verseny -, hogy ki tud jobban sokkolni, vagy újszerűbb gondolatot ébreszteni. És itt már bajban vagyunk, ha létrejön – akár implicite – egy olyan kritérium, amivel egymáshoz tudjuk vagy akarjuk mérni az alkotásokat. A másik problémám az a folyamat, amihez ez vezet, és az, hogy ebben a folyamatban elmarad az esztétikum. Sokkolni valami széppel…?? Erre nem sok esély van. A szép az természetes, kellemes és … langyos? Senki sem fog emlékezni rá. Na de ha sikerül megnyitnod egy icipici kiskaput a fejekben (hangsúlyozom: a fejekben, nem a lelkekben!) – király vagy! Ezzel nincs is semmi bajom, alapvetően. Úgy gondolom, van ennek is létjogosultsága, ez is művészet. A bajom az, hogy CSAK ez van, és ez egyoldalú! És akkor lassan rájövök, hogy az igazi jó alkotások nem alkotások, hanem teremtések, illetve teremtmények. Lehet jót alkotni, sokkolót, meglepőt, embernek tetszőt valamiből kiindulva. De nem az az igazi. Az a kísérlet, a próbálkozás, a folyamat, a gyakorlás. A művészet előcsarnoka, a templom hajója. Kiindulsz valakinek a szövegéből és erre, ezzel csinálsz egy jó előadást. Keresel egy anyagot és alkotsz vele/belőle egy kiváló szobrot. Kiindulsz egy képből, és kibővíted, készítesz egy később díjazott filmet. Kiindulsz egy ötletből vagy egy helyzetből és eszedbe jut, hogy írhatnál belőle egy novellát vagy egy regényt. Kiindulsz egy rímből, vagy egy szóból, és rájössz, hogy jól nézne ki egy versben. Mindez a művészeknek legitimációt ad, gyakorlatot, nekünk meg, közönségnek… na ebbe most nem megyek bele, hogy mit nyújt nekünk. Csak azt tudom, hogy állandóan gondolkodnom és absztrahálnom kell a kortárs művészek alkotásai mellett. Holott gondolkodni és absztrahálni tudnék egy logikai feladat vagy egy társadalomelméleti szakkönyv mellett is. De ha visszagondolok azokra az különleges és megismételhetetlen, egyedi élményekre, amit talán összesen 4 előadás nyújtott életemben, nem több, mint 2 (talán 3) kiállítás, vagy 2 film és ennél sokkal több zenedarab, koncert, nos, egyiküknek sem volt sok köze sem az absztrakcióhoz, de a gondolkodásom bugyraihoz sem. Ezeknek egyszerűen HOZZÁM volt közük, és ahhoz, hogy gyönyőrűeknek és teljesnek láttam őket. És meggyőződésem, hogy mindezek az alkotások ihletre teremtődtek, nem ötletre. Legalábbis így képzelem el. Nem alkotások ezek, aki “felelős” érte, az nem valami ellenében készítette, nem valamiből alkotta, formálta, hanem ezek valahogy a semmiből születtek, azt hiszem. Persze, szép, nemes dolog, ha a művészet felvállalja, hogy kinyitja a szemünket bizonyos dolgok iránt, hogy (társadalom-) kritikát fogalmaz meg, de én nem erre vagyok kíváncsi,még akkor sem, ha egyértelműen más eszközökkel teszi ezt, mint más “területek”. Én, személy szerint azt szeretném, ha a művészet nemcsak hogy kivezetne a saját világomból, társadalmomból, de el is felejteti azt, miközben azt ébreszti fel bennem, amit semmi más nem tud, egy új világot tár fel, még akkor is, ha az a világ nem vezet sehova, ha az nem tudatosít semmit, ha azt nem tudom “felhasználni”, továbbvinni, csak élményszinten. Ez az egyedüli terület, ahol fenntartások nélkül el tudom fogadni az új világot, amit a “teremtő”, a művész nyújt. Mindenhol máshol engedtessék meg nekem a szkepszis.

február 25.

padureaMa elmentem a MNAC-be. Végre. És megerősödött bennem az, ami fentebb olvasható. Persze ismét igazságtalan lennék, ha ebből a 3 ma látott kiállításból vonnám le ezt a következtetést. Egyik Simon Spierer szoborkollekciója volt. Bámulatos kollekció. Nemcsak a nagy nevek miatt (Giacometti, Brancusi, Max Ernst, Andy Warhol, Louise Bourgeois, s biztos többek is, én csak ezeket ismertem), de valóban gyűjteményként, és egyenként is lélegzetelállító látvány és élmény volt. Nos, a Brancusi szobra volt a legrégibb alkotás (1927), és 2004-ben készült a legújabbik. No, persze, engem sem hatott meg mindegyik, de nem panaszokodom, volt miben gyönyörködni. Aztán a másik két kiállítás: az unalom fellegvára. Filmek (ja, hogy a képernyő mindenkit megragad, attól még lehet unalmas, amit közvetít, lásd a Dunatv-t), falrajzok, plakátok, kollázsok, tehát a formai mutatványok fellegvára. Többször elmosolyodtam, persze, érdekesek is voltak, furcsák is akár, de teljesen megerősítette azt a gondolatmenetet, amit a minap leírtam.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s