A Dunánál

szeptember 20, 2011

Itt ülök, nem csillámló sziklafalon, de legalább a Dunánál…

Igy érezhette magát József Attila legjobb óráiban. Mert az élet szép. Legszivesebben sétálnék naphosszat Budapesten, mint egy idegen. Pedig nem vagyok itt idegen. Most egyáltalán. Ilyen most ez a város (azt mondta valaki): hol otthonos, hol idegen. Végletes. Dehát éppen ez tetszett nekem Bukarestben, errefel Budapest vált végletessé? Ezért tudom most ennyire szeretni? Ezért van az, hogy néha állsz és nem hiszel a szemednek meg a fülednek, és az emberek panaszkodnak, te mégis azt érzed, hogy vannak dolgok, amik jól mennek, amik úgy mennek, ahogyan az természetes.

Na ennyit a lelkendezésről, itt ülök… a könyvtárban, dolgozni kell. Na ehhez az egyhez most nincs kedvem. Kedvem van bringázni, éttermekbe és kávézókba járni, úszni, futni, szinházba és moziba menni, este barátokkal hosszasan beszélgetni-borozgatni. S mindezt csinálom is, Istenem, de jó nekem!

De a következő blogbejegyzének arról kell szólnia, hogy milyen jól lehetett itt haladni a kutatómunkával, milyen kreativ voltam és gyors!

Hajrá! Ez volt a bemelegitő a billentyűzeten.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s