A Dunánál

szeptember 20, 2011

Itt ülök, nem csillámló sziklafalon, de legalább a Dunánál…

Igy érezhette magát József Attila legjobb óráiban. Mert az élet szép. Legszivesebben sétálnék naphosszat Budapesten, mint egy idegen. Pedig nem vagyok itt idegen. Most egyáltalán. Ilyen most ez a város (azt mondta valaki): hol otthonos, hol idegen. Végletes. Dehát éppen ez tetszett nekem Bukarestben, errefel Budapest vált végletessé? Ezért tudom most ennyire szeretni? Ezért van az, hogy néha állsz és nem hiszel a szemednek meg a fülednek, és az emberek panaszkodnak, te mégis azt érzed, hogy vannak dolgok, amik jól mennek, amik úgy mennek, ahogyan az természetes.

Na ennyit a lelkendezésről, itt ülök… a könyvtárban, dolgozni kell. Na ehhez az egyhez most nincs kedvem. Kedvem van bringázni, éttermekbe és kávézókba járni, úszni, futni, szinházba és moziba menni, este barátokkal hosszasan beszélgetni-borozgatni. S mindezt csinálom is, Istenem, de jó nekem!

De a következő blogbejegyzének arról kell szólnia, hogy milyen jól lehetett itt haladni a kutatómunkával, milyen kreativ voltam és gyors!

Hajrá! Ez volt a bemelegitő a billentyűzeten.

Pink Martrini

október 27, 2007

PMMost nem is tudnék más címet adni ennek a bejegyzésnek. Nagyon él bennem a koncert. Pedig izgultam egy kicsit, mert nagyon szeretem őket, és ismét elvárásokkal indultam el. Persze az igazán ügyesek képesek az elvárásaimat is tőlszárnyalni. Tényleg: ez profizmus kérdése. Úgyhogy szálljak magamba: sokan mondták nekem hogy saját magammal szemben is túl nagyok az elvárásaim. Na lehet, de amikor igazi profin csinálok valamit, akkor azért magammal is meg vagyok elégedve. Hehe.

Még magammal is. Például abban, ahogy a bennem levő csütörtöki feszültséget megoldottam. Segítséggel ugyan, többszörös segítséggel, de jobb lett, mint amire számítottam. Mert tanultam belőle, sokat-sokat, még a végén azt mondhatom, hogy megérte azt a csúnya borongós-könnyes napot! Köszönet érte mindenkinek, akivel erről beszéltem és meghallgatott. A legjobb benne az, hogy mindenki más tanácsot adott. Olyannyira mást, mintha nem is ugyanarról a dologról beszéltem volna. Egyrészt ez a kényszerű relativizálás oldotta meg/fel bennem a feszültséget, másrészt az, hogy – épp e realtivizálás miatt – senkire se hallgattam, csak mindenkit meghallgattam, és a magam megoldását tekintettem egyedül érvényesnek. Ugyanakkor meg tudom, mindazzal, amit mások mondtak, legközelebb okosabban cselekszem.

Most majdnem azt írtam le, hogy ebből én nyertem a legtöbbet. De nem szeretném ezt leírni. Ugyanis ez nagyon bukarestiesen szúlna, úgy érzem. Végre, két és fél hónap után kezdem végre átélni a kulturális sokkot a bukarestbe költözésem kapcsán. Kezdek olyan szintű kapcsolatokba kerülni, ahol már előjönnek a különbségek. Talán jó lenne írni róluk. Nem biztos, hogy meg tudom őket még fogalmazni. Egyelőre címszavakban: a tegeződés – na ez nem olyan egyszerű, ahogy eddig a fejemben élt, mert nyilván tudtam róla, hogy van ilyen különbség; az autoritás kérdése, mint abszolút központi fogalom itt, Bukarestben; a sokrétűség (mondhatnám: sokrétű életvilágok ugyanazon sorsokon belül- ez valószínűleg a kommunizmus maradványa, de képtelenek leszokni róla); a magányosság kérdése – teljesen más mint amilyennek én ismerem, magyar kultúrkörből; a sznobság, ami ritkán jelentkezik “tiszta formában”, mégis mindenhol ott van; a tulajdon és a jól ismert vesztes/nyertes logika viszonya, vagy az önérvényesítés és a jóindulat ellentmondásainak a feloldása. Tyű, ez utóbbi aztán érdekes, erre gyűjteni kéne az eseteket, sztorikat!

Erről jut eszembe az egyedüli zavaró tényező a mai Pink Martini koncerten: a közönség állandóan beletapsolt a számokba. Egyesek olyan hangosan – például a hátunk mögött ülő pasi -, hogy egyszerűen képtelenség volt olyankor hallani a zenét. Nem tudom, ő hogy hallotta. A Sala Palatului-t úgy építették, szerintem, hogy a közönség tapsát jobban visszaverjék a falak, mint azt, ami a színpadról hangzik. Én értékelem a bukaresti közönség lelkesedését, felszabadultságát. Nagyon szimpatikus. De szeretném, ha ez soha nem menne a zene rovására.

Egy kis ízelítő Pink Martiniből (hanganyag összevágva, de kedves az animáció): http://www.youtube.com/watch?v=VwOr4IUqjXw

Ez a szám most Hildát juttatta eszembe.

UI. Ja, és nekem van egy kedvenc Pink Martini számom: a Brazil. Nem énekelték. Mikor visszatapsoltuk, szerettem volna a színpad előtt ülni, hogy kiabáljam be nekik, hogy azt énekeljék. Fent ültem a középső páholyban, igaz, első sorban, de akkor sem hallatszott volna a színpadig a hangom a tapsviharban. Ők már beálltak és elkezdték: Braaaaa-ziiiiilllll……

Hiszem is, meg nem is, ez a bejegyzés a Da Vinci kódról szól, a könyvröl. Rengeteg elöítélettel fogtam neki, de gondoltam, jól jön egy kis könnyedebb olvasmány, már csak azért, hogy lássam, miröl dumáltak annyit az utóbbi idökben. És azonkívül, hogy nem bírom letenni, egész jónak tartom. Még csak felénél tartok, de szeretem, mert elgondolkodtató, mert nem tünik teljesen butának – bár egy-két helyen kis csúsztatások vannak, de ez inkább a filmszerüségét zavarják meg. Viszont szeretem a témáját, a szereplöit, a képszerüségét és föleg azt, hogy a racionális gondolkodást természetesnek és szükségszerünek tartja. 

Azt is szeretem, hogy ott van otthon az ágyban, várom, hogy menjek haza olvasni, ott motoszkál a cselekmény fejemben, s amióta így van, még a munkateljesítményem is jobb… 🙂

Az már csak hab a tortán, amit néhány barátom tud csak, hogy a Mona Lisáról volt egy nagyon heves vitám néhány évvel ezelött egy nagyon jó barátommal. Egy éjszakát átkiabáltunk, látszólag erröl a képröl, amiröl persze ö sokkal többet tudott-olvasott, mint én. Igazából inkább a tudomány lehetöségeiröl szólt a vita lényege, meg arról, hogy két makacs ember hogy fel tudja húzni magát olyan dolgokon, amin nem érdemes. Ennek ellenére, kedves emlék ez, 2 héttel ezelött is felemlegettük, mikor L. elém tett egy angol nyelvü müvészettörténeti folyóiratot, benne egy Mona Lisáról szóló cikkel. Azt hiszem, ez a vita egész életemben emlékezetes marad, és mindig megmosolygom, mikor eszembe jut. Így aztán minden mosolyra derít, ami erre emlékeztet, így a Da Vinci kód is. Ráadásul a könyv megírása után íródott ez a cikk, amiben az állt, hogy állítólag Mond Lisa terhes lehetett, mert olyan öltözék van rajta, amit annakideján terhesek hordtak. Ez persze nem más, mit Homage á L., – férfiként nehezen lehetett terhes szegény csaj.

Back to work, Ábá.

Szeretem a teákat. Nem mindig, nem mindegyiket, de föleg a címben felsoroltakat. És szeretem lassan inni a teát. Munka közben, fürdéskor, beszélgetés közben, takarítás közben, tévénézés közben.  Elkészítésekor szeretem megadni a módját, de nem annyira, mint az angolok, szerintem ök – az én ízlésemhez mérten – túl erösen isszák. Nekem nem kell egy csészéhez egy egész púpozott teáskanál teafü, a plussz egy kanál “for the pot”, hanem elég egy lapos kis teáskanálnyi egy nagy csészéhez. Én így szeretem.

tea.jpg

Mivel lassan iszom, a tea lassan kihül. Ez nem baj, mert a teát melegen is szeretem, meg hidegen is.  Az egyedüli bajom, hogy nem tudom, hogy fordítsam meg a folyamatot. Azaz egyszer legyen hideg, s utána meleg. Ez csak azért fontos, mert a meleg teát cukorral vagy mézzel, de mindenképpen édesen szeretem, a hideg teát pedig mindig csak magára, édesítö nélkül. Ha teszek bele cukrot, a végén, mire kihült, nem esik jól, mert akkor cukor nélkül szeretem. Ha nem teszek bele cukrot – vagy mézet – az elején, akkor az elején nem ízlik, amíg még meleg.  Utána finom lesz, de azt nehéz kivárni.

Nehéz ügy, értitek, ugye? Van valakinek valamilyen jó tanácsa a probléma enyhítésére? Megköszönném.

Pihenten

október 18, 2006

Végre kialudtam magam. És pihenten olvasom a sajtót. Például, hogy azért volt sikertelen a BKB tüntetési kísérlete a tavaly, mert túl hideg volt. Ez pont olyan, mint amikor azt mondom, hogy azért nem tudok dolgozni, mert túl fáradt vagyok, ma meg azt mondom, hogy túl pihent és nyugis vagyok, az ilyen napokat csak nem fogom mindenféle munkával ellőni. Persze ez kifogás. Mint ahogy a hideg is.

Úgyhogy: munkára fel!!! Nekem is, meg a BKB-nek is. Unják már a tudományos munkát? Pedig – meggyőződésem szerint – hasznosabb lenne mindenki számára, ha azzal foglalkoznának. Nyilván, látványosabb, rövid távon kifizetődőbb, ha az emberek mindenféle szervezéssel foglalkoznak. De mi lenne, ha hagynánk ezt a profikra (pl. a CocktailTime-ra, ők nagyon jól csinálják, ez volt a reklám helye), s mindenki végezné a dolgát?

sciencemonkey.jpgÉn pl. jobban örülnék, ha majd a következő generáció arra lehet büszke, hogy Hantz Péter micsoda hihetetlen felfedezéseket tett, előrevitte a tudományágat – a fizikát, természetesen -, mert arra nem hiszem, hogy büszke lesz majd, hogy mit tett a BKB. Fene se fog emlékezni rájuk tíz év múlva, én azt hiszem. Akkor sem, ha nem értek el semmit, s akkor meg biztos nem, ha még össze is jön az, amit követelnek. Lesz egy újabb intézmény, amit ugyanúgy lehet majd szidni kívülről és belülről, mint a Szapit, de mint minden intézménynél, akik elkezdték, már rég nem lesznek ott, kivonulnak, mert “más lett”, mint ahogy azt elképzelték. S ezzel aztán jól eljátszadozik még néhány ember. Hurrá.

Gap

szeptember 11, 2006

Azon gondolkodtam épp, hogy mindenféle dimenziók mentén kettéválasztották már a társadalmat. Van már információs szakadék, van etnikai elkülönülés, van társadalmi polarizálódás vagyon és hatalom mentén. Milyen érdekes, hogy ritkán beszélnek – vagy én ritkán találkoztam vele, na – arról, hogy léteznek nemi (gender értelemben) “életvilágok”. Van a férfiak világa, s a nök világa. S különbözö dolgokról szólnak, mást-mást tartalmaznak. Persze ez a Menö kapcsán jutott eszembe, illetve amióta ezzel foglalkozom, legitimitást nyer a nöi világ bennem, ami szép és jó, mert sokkal kiegyensúlyozottabb leszek töle (nem írom többes számban, de azt hiszem, írhatnám), ugyanakkor meg szépen eltávolít a másik világtól. Vannak olyan nök, akik aktívabban részt vesznek a férfi életvilágban, s vannak akik kevésbé. Ja és nem hiszem feltétlenül, hogy az a “jó nö” – mondjuk férfiszemmel -, aki résztvesz a férfivilágban, csak az a különbség, hogy a kommunikációs felületük. Na jó, közben rájöttem, hogy dehogynem teoretizálták meg ezt is. Mert van olyan, hogy nöi-férfi szimbólum, és téma és mittudomén, nöi és férfi kultúra, ez oké. De mégis most egy kicsit másképp gondolom, csak még elöttem se tiszta, hogy hogy. Szóval inkább az a kérdés, hogy a két kultúra hogyan találkozik egymással, és ez mennyire kihat az emberi kapcsolatainkra. Meg ránk. Meg lehet, hogy ezért van az is, hogy nagyon mások azok az emberek, akiket csak egy, ráadásul azonos nemü szülö nevelt, és nem voltak ellenkezö nemü testvéreik sem. Vagy épp ellenkezö nemü szülö nevelt, s így nem volt azonos nemü minta…..