Szeretem a teákat. Nem mindig, nem mindegyiket, de föleg a címben felsoroltakat. És szeretem lassan inni a teát. Munka közben, fürdéskor, beszélgetés közben, takarítás közben, tévénézés közben.  Elkészítésekor szeretem megadni a módját, de nem annyira, mint az angolok, szerintem ök – az én ízlésemhez mérten – túl erösen isszák. Nekem nem kell egy csészéhez egy egész púpozott teáskanál teafü, a plussz egy kanál “for the pot”, hanem elég egy lapos kis teáskanálnyi egy nagy csészéhez. Én így szeretem.

tea.jpg

Mivel lassan iszom, a tea lassan kihül. Ez nem baj, mert a teát melegen is szeretem, meg hidegen is.  Az egyedüli bajom, hogy nem tudom, hogy fordítsam meg a folyamatot. Azaz egyszer legyen hideg, s utána meleg. Ez csak azért fontos, mert a meleg teát cukorral vagy mézzel, de mindenképpen édesen szeretem, a hideg teát pedig mindig csak magára, édesítö nélkül. Ha teszek bele cukrot, a végén, mire kihült, nem esik jól, mert akkor cukor nélkül szeretem. Ha nem teszek bele cukrot – vagy mézet – az elején, akkor az elején nem ízlik, amíg még meleg.  Utána finom lesz, de azt nehéz kivárni.

Nehéz ügy, értitek, ugye? Van valakinek valamilyen jó tanácsa a probléma enyhítésére? Megköszönném.

Reklámok

Lánc-lánc, eszterlánc

január 4, 2007

Ezek a láncszerűen továbbküldözgetős dolgok nekem sose jöttek be, emlékszem, kamaszkoromban én is kaptam egy halom levelet, amit tovább kellett küldeni. Meg aztán a yahoon, meg az iwiwen, meg a messengeren…. Én mindig büszkén vállaltam, hogy megszakítom a láncsort, és alázattal vártam a következményeket. (Hm, akkor erre a számlára most felírhatom az életem összes múltbeli és jövőbeli nehézségét, a sors kegyetlenkedéseit, azt a sok balszerencsét?? Lehet hogy ez nagyobb nyeremény, ha van mire rákenni?)

Erre tessék, már vénülő fejemmel most belemegyek ebbe is. Titkokat kell elárulni magamról. Aprócska titkokat, számszerint ötöt. Nonóka blogján felszólított erre és én sem mondhatok nemet. Szóval Sacin, majd Pehelyen, majd Nonón keresztül érkezett meg a felkérés. És én is továbbítom, úgy döntöttem, menő csajoknak.

threechain.jpg

Íme, az énaprócska titkaim:

1. Kb. 15 éves koromban naponta főztem magamnak titokban egy adag házicsokit, amit gyorsan felfaltam és eltüntettem az összes nyomot. Valószínűleg akkor alakult ki ezirányú függőségem és a terebélyesedésre való enyhe hajlamom.

2. Harminc éves koromig nem voltam egyszerre több férfiba szerelmes.

3. Gyerekkoromban orvos vagy kémikus szerettem volna lenni, egészen addig, amíg nem tanítottak az iskolában kémiát. Ezután már csak a tantárgyak szeretete vagy utálata irányította pályaválasztásomat. Szociológus azért lettem, mert nem tudtam dönteni a matek és a filozófia között.

4. Az iwiw-es adatlapomon a családi állapotom szimbolikus ugyan (ezt sokan tudják), de komolyan veendő (ezt kevesen tudják).

5. Óvodás koromban legtöbb fiúval verekedtem ( lányokkal is néha), gyakran meg is vertem őket, ennek ellenére én voltam az óvónéni kedvence és mindig az ölében ültem.

Szeretném, ha megosztaná velünk titkos apróságait:

Negi, Zuzu, M. Ildikó, Csilli, Kövi Sára. Mivel nem bloggolnak mind, erre a célra létrejött a Menőn fórumtopik, ott olvashatjuk, ha beleírják.

Kösz, lányok!

Cím nélkül

október 10, 2006

Milyen nehéz már blogot írni nekem! Most, hogy mindenféle tennivaló akad, nincs időm elgondolkodni a történéseken, és az az érzésem, már nincsenek is gondolataim. Csak vágyak, meg reakciók, meg akaratok, meg cselekedetek. És ez nem jó, valahogy. Mondjuk még nem vészes a helyzet, de az már szimptomatikus, hogy nem “kívánkozik ki belőlem” (azaz a blogomba be) semmi. Mert azt nem szeretném, ha tininaplósan a napi eseményekről írnék. Minek azt? Vannak dolgok, amik kikívánkoznak belőlem. S van olyan helyzet, amikor nem kívánkozik ki semmi. Ez a mai bejegyzés is amolyan… semmitmondó.

Az az igazság, hogy ez már rám is hat. Nagyon ügyesen sikerült – akarva-akaratlanul – nagyjából úgy éldegélni mostanában, hogy amennyiben lehet, ne érintsen a politika, ne érezzem azt “magánügyemnek”. Ez egyfajta – ha úgy tetszik – , kiábrándulásból is fakadt: ha a vezetőinknek a könyöke fáj attól, hogy mi történik a kisemberrel, akkor nekem is a könyököm fáj, hogy ők mit csinálnak. Meg kell találnom azt a kis életszférát – vagy életvilágot -, amiben nyugodtan éldegélek, és saját egyéni célocskáimat teszem jobbra-balra, esetleg lépkedek köztük, feléjük. Ha sikerül. Az utóbbi időben ez amúgy sem volt nekem könnyü, kellőképpen lefoglalt a magánszférám, a kis fejecském, lelkecském. Oda szoktam járogatni, hogy vigyázzak. Rá, vagy magamra.

(Mint egy gyerekkoromban olvasott regényben, a Rabló lányában, ahol a kislánynak, aki sokat tekergett mindenfelé (már nem emlékszem, hogy hívták, de nagyon kedves és bátor kislány volt, igazi vadóc, nagyon tudtam akkoriban azonosulni vele), egyszer azt mondták, hogy vigyázzon ha fent mászkál a várfalon, nehogy beleessen a szakadékba”. Attól kezdve a kislány naponta felment a várfal tetejére, s ha megkérdezték töle, miért mászott oda fel, azt válaszolta: “Azért, hogy vigyázzak, ne essek le!”)

varfal2.jpg

Na de most meghallgattam Gyurcsány monológját. Ezt én sem tudom szó és érzelmek nélkül hagyni. Annyira váratlan, és mégis annyira természetes, amit mond meg ahogy mondja (külön-külön nem, csak együtt, a tartalom és a forma). Váratlan, mert éppen ez volt az eddigi beszédeinek a sajátossága – számomra: átérződött belőle a reklámszag, a szépíteni akarás, a jól átgondolt PR. Nekem az tetszett, hogy profin csinálta ezt a részét. Hogy meggyőző tudott lenni akkor is, amikor nagyon jól tudtad, hogy hazudik. És erre jön most ez a szöveg, ugyanolyan a forma, pusz egy kis pikantéria, és azt érzed, hogy na ebben a beszédében NEM hazudik. Milyen furcsa!

És az is furcsa, hogy most azt mondja, hogy eddig hazudtunk. Amikor egyszer valaki azt mondta nekem, hogy eddig hazudott, az az ember teljesen hitelét vesztette, mert addig én nem tudtam róla, hogy hazudott, vagyis megbíztam benne. Egyből létrejött egy gyönyörü logikai paradoxon, mert ha én nem vettem észre, hogy régebb hazudott, de most ezt mondja, lehet hogy akkor hazudik, amikor épp azt mondja, hogy hazudott. Azaz nem hazudott régebb, csak most hazudik. Ilyenkor csak egy biztos: hogy valamikor hazudott. Vagy régen, vagy most. Sőt, ha régen hazudott, akkor most igazat mond, mikor azt mondja hogy régen hazudott. De ezt már nem tudod értékelni, hisz régebb hazudott. Az is lehet, hogy régebb nem hazudott, csak most mondja, akkor meg most biztos hazudik. Nade Gyurcsánynál TUDTUK, hogy hazudott. Talán meglepődik valaki most ezen? Hát nem természetes az, hogy egyszer a felszínre kerül az igazság? A barátaim azt szokták mondani, hogy az élet előbb-utóbb egyensúlyban van. Néha nehéz elhinni, de ilyenkor egy kicsit úgy látom.

Az a nehéz ebben, hogy most viszont azt tudod, hogy igazat mond. Nem tudom, honnan tudom. Onnan, ahonnan eddig is tudtam, hogy hazudik. És ez – annak ellenére, hogy tény, egy ilyen mondatok után egy politikusnak le kell mondania, még akkor is ha ártatlan bárányka – mégis szimpatikussá teszi. Úgy érzed, a szöveget kontextusával együtt figyelve, hogy basszus, ez konszisztens! A fene egye meg. Az egész politikát. Tanulság? Nem jó, ha a politikusok őszinték. Akkor hibáznak, és egyből végük van, mert azt nem lehet elfogadni (nyilván, más ne hibázzon az én káromra). Jobb ha nem őszinték, mert akkor meg lehet játszani az örök tökéletest. Hát nem mi tesszük a politikát mocskos üzletté? Nem lehetne inkább erkölcsös robotkákat ültetni a bársonyszékekbe?

Ígérem magamnak, abbahagyom ismét a politikához való mindenféle közeledést. Érdekes, hogy ezt az álláspontot egyébként mindig a magyar politika váltja ki belőlem, sosem a román. Biztos nagyobbak az elvárásaim amott….

Miért ásnak vermet az emberek másnak? Azt hiszem, legtöbbször azért, mert ők is beleestek. Képzeljük csak el, hogy lehet kívüről vermet ásni? Sehogy. Be kell másznod, lent kell lenned ahhoz, hogy vermet áss.

Aztán ha beleesik az ember, akkor lehet, hogy megunja ott lent, és hirtelen úgy gondolja, jobb, ha más is ott van vele a veremben. Elkezdi nagyobbra ásni a vermet, hogy más is beleessen, hogy ne legyen egyedül – legyenek minél többen. Meg aztán érezze, hogy bár más akaratának engedelmeskedve beleesett, ő is képes arra, hogy mást becsaljon a verembe! És elkezd szorgalmasan, elszántan ásni. Valaki előbb-utóbb tényleg beleesik a verembe, aki a maga során elkezdi ugyanezt a gondolatmenetet. És minél többen vannak a veremben, az első veremásó cselekede annál legitimebbé válik. Ha önző manipulációról szól a verem, lassan százak és százak alkalmazzák, ha hazugságról, egyre többen fognak hazudni, és egy idő után az ember elkezd kételkedni: ha már mindenki benne van, vajon nem jobb az élet ott lenn, a veremben? Kíváncsivá tesz a dolog. És akkor közelebb lépsz, hogy lásd, mi folyik ott. Lehet, hogy megúszod, és nem esel bele. Akkor meggyőződhetsz róla, hogy olyan bűz száll fel onnan, hogy jobb, ha arra sem mész többet. De az is lehet, hogy peched van, és kíváncsiságod ára az, hogy elterülsz a mocsárban, és az behúz.

godorlogo.jpg
Ha így történt, egy módon menekülhetsz. Ha nem veszel részt a kollektív veremnagyobbító munkában. Mint minden közösség, az ilyen lázadókat kiközösíti magából. Lehet, hogy bűzösen, de hátha kiköp magából a mocsár.

AHOGY VELEM TETTE.