A Dunánál

szeptember 20, 2011

Itt ülök, nem csillámló sziklafalon, de legalább a Dunánál…

Igy érezhette magát József Attila legjobb óráiban. Mert az élet szép. Legszivesebben sétálnék naphosszat Budapesten, mint egy idegen. Pedig nem vagyok itt idegen. Most egyáltalán. Ilyen most ez a város (azt mondta valaki): hol otthonos, hol idegen. Végletes. Dehát éppen ez tetszett nekem Bukarestben, errefel Budapest vált végletessé? Ezért tudom most ennyire szeretni? Ezért van az, hogy néha állsz és nem hiszel a szemednek meg a fülednek, és az emberek panaszkodnak, te mégis azt érzed, hogy vannak dolgok, amik jól mennek, amik úgy mennek, ahogyan az természetes.

Na ennyit a lelkendezésről, itt ülök… a könyvtárban, dolgozni kell. Na ehhez az egyhez most nincs kedvem. Kedvem van bringázni, éttermekbe és kávézókba járni, úszni, futni, szinházba és moziba menni, este barátokkal hosszasan beszélgetni-borozgatni. S mindezt csinálom is, Istenem, de jó nekem!

De a következő blogbejegyzének arról kell szólnia, hogy milyen jól lehetett itt haladni a kutatómunkával, milyen kreativ voltam és gyors!

Hajrá! Ez volt a bemelegitő a billentyűzeten.

Reklámok

A múlthéten ismét nagyon jó színházi élményem volt. Először jártam a bukaresti Állami Zsidó Színházban, ráadásul bemutató volt. A darabot (A királyok jétéka) Kohout csehországi származású szerző írta, és nekem már az elején beugrott, hogy ez bizony Márainak A gyertyák csonkig égnek-e más szerzőtől. A téma, a kor, a szereplők, és mindenekelőtt a téma ugyanaz volt. Döbbenetes volt a felismerés. Ami azután jött, az viszont felemelő.

Sokaknak mondtam már, hogy A gyertyák – bár nagyon tetszett nekem – sose válhatna kedvencemmé, mert nagyon hiányoltam belőle a NŐT. Tudom, nem erről szól, az a férfiak közötti kapcsolatról, barátról szólt, de a nő annyira hiányzott belőle, annyira férficentrikusnak éreztem a művet, hogy egyszerűen hiányérzetem volt, és ez megakadályozott abban, hogy komolyan vegyem az egészet. No, Kohout műve helyretette ezt a hiányérzetet bennem. Itt három szereplő volt, nem kettő, kétségtelenül. És ez semmiben sem vette el a figyelmet a két férfiról, a kapcsolatukról, a bennük lejátszódó gyarló és néha mégis szeretetteljes folyamatokról. Hozzáadott ahhoz egy más perspektívát. Így sokkal jobb volt. Ne haragudjon rám Márai ezért. De ez nekem fontos. Azt hiszem, évek óta ez a nagy igyekezetem, hogy mindenhez adjak hozzá egy női perspektívát, és azt fogadtassam el. Magammal is, másokkal is, férfiakkal is. Persze sokszor még magammal is nehéz, hát még a férfiakkal. Néha azért sikerül, és olyankor nagyon boldog vagyok. A múltkor két férfival borozgttam, s hallgattam a beszélgetésüket. Újdonság volt számomra, hogy kapcsolatokról beszélgettek, hosszasan, odaadással, és egyszercsak rájöttem, hogy én férfiakat még sose hallottam erről a témáról beszélni. Csak idős férfiakat, esetleg, de fiatalokat sohasem. Olyan volt, mint amikor én beszélgetek egyik barátnőmmel. Új perspektíva nyílt előttem: vannak férfiak, akik akarnak, tudnak ilyeneről beszélni, és nem bánják, ha az érzéseikről beszélnek, és azok tudatossá válnak bennük. Miért is hittem azt eddig, hogy a férfiak erre képtelenek? Tyű, mekkora tévedés volt. Miért kéne a férfiaknak Márai-tipusúaknak lenniük, mikor lehetnek olyanok is, mint Kohout?

Hiszem is, meg nem is, ez a bejegyzés a Da Vinci kódról szól, a könyvröl. Rengeteg elöítélettel fogtam neki, de gondoltam, jól jön egy kis könnyedebb olvasmány, már csak azért, hogy lássam, miröl dumáltak annyit az utóbbi idökben. És azonkívül, hogy nem bírom letenni, egész jónak tartom. Még csak felénél tartok, de szeretem, mert elgondolkodtató, mert nem tünik teljesen butának – bár egy-két helyen kis csúsztatások vannak, de ez inkább a filmszerüségét zavarják meg. Viszont szeretem a témáját, a szereplöit, a képszerüségét és föleg azt, hogy a racionális gondolkodást természetesnek és szükségszerünek tartja. 

Azt is szeretem, hogy ott van otthon az ágyban, várom, hogy menjek haza olvasni, ott motoszkál a cselekmény fejemben, s amióta így van, még a munkateljesítményem is jobb… 🙂

Az már csak hab a tortán, amit néhány barátom tud csak, hogy a Mona Lisáról volt egy nagyon heves vitám néhány évvel ezelött egy nagyon jó barátommal. Egy éjszakát átkiabáltunk, látszólag erröl a képröl, amiröl persze ö sokkal többet tudott-olvasott, mint én. Igazából inkább a tudomány lehetöségeiröl szólt a vita lényege, meg arról, hogy két makacs ember hogy fel tudja húzni magát olyan dolgokon, amin nem érdemes. Ennek ellenére, kedves emlék ez, 2 héttel ezelött is felemlegettük, mikor L. elém tett egy angol nyelvü müvészettörténeti folyóiratot, benne egy Mona Lisáról szóló cikkel. Azt hiszem, ez a vita egész életemben emlékezetes marad, és mindig megmosolygom, mikor eszembe jut. Így aztán minden mosolyra derít, ami erre emlékeztet, így a Da Vinci kód is. Ráadásul a könyv megírása után íródott ez a cikk, amiben az állt, hogy állítólag Mond Lisa terhes lehetett, mert olyan öltözék van rajta, amit annakideján terhesek hordtak. Ez persze nem más, mit Homage á L., – férfiként nehezen lehetett terhes szegény csaj.

Back to work, Ábá.

Nach Hermannstadt

január 28, 2007

Gyengébbek kedvéért: Szeben után. Képzeljétek, előrecsúszott a szülinapom! Enikőnek ünnepeltük a szülinapját Szebenben, de nekem is olyan jó volt, hogy azt hiszem, én is most ünnepeltem az enyémet! (Lehet, hogy nem is ártana egyszercsak átváltozni Bikából Vízöntővé, háhá! – Nesze neked, horoszkóp, mi lenne, ha évente váltogatnánk a csillagjegyünket, egyik évben a pl. januárban születtek mondjuk Szűzzé, majd Halakká változnának…. Nagy tragédia lenne: kiderülne, hogy nem változna semmi!)

Szóval Szeben jó hely. Azt hiszem, ezt még említeni fogom egy ideig, mert nagy élmény volt. Farsang volt, karnevál, “Balul lolelor“, azaz németül Urzelnlaufen, kicsi világ (két ismerős arcot is láttam, igaz, mindkettő bukaresti), és főleg jó helyek. Nagyon jó helyek. A legszebb házban laktunk, a Luxemburg Házban, alagsorában szerintem Szeben legjobb kocsmája (meglátogattunk jónéhányat, tehát bizton állíthatom, egyébként előtte egy született szebeni is azt ajánlotta… ), alatta, a pincében a Zigi kultúrkocsma. Mellette a legjobb kávézó és forrócsokizó, na és a Kis téren szemben megtaláltuk a finom olasz vendéglőt is (jól eldugták, de mi megtaláltuk). De megtaláltuk az Art Cafét is, pedig az még nehezebb volt, egy elhagyatott udvarban, a második kapu mögött, pont az ajtó háta mögött van egy (látszólag) nagyon esetlegesen lefestett/lepacázott ajtó, az levezet egy sötét lépcsőn, aminek az aljában sörösládákat látsz. Na ott kezdődik az Art Café. Mégis, az Atrium a legjobb, de most többet erről nem írok, mert lelövöm a Menőn a cikket, s az nem lenne jó.

Egyébként nem tudom, hogy fért bele 2 napba olyan sok, mert tényleg sokminden volt! Na jó, végül a Balea-tóhoz nem jutottunk el, csak majdnem.

Menjetek Szebenbe!

Kávé és Metaxa

január 17, 2007

A múltkor a teázás örömeiről írtam. Nem akarom én a teásokat és a kávésokat magamra – meg egymásra – haragítani, de most a kávéról zengedeznék szépeket. Ma reggel korán keltem, angyal-puszival, és az irodában reggel negyed kilenckor készítettem egy igazi, habostejes presszókávét. Olyan jól sikerült, mint ritkán – ebben sem vagyok profi, ugyanúgy, mint a teakészítésben sem, azaz néha így sikeről, néha meg amúgy -, de szeretni nagyon szeretem, és nagyon meg tudom különböztetni a jót a kicsit kevésbé jótól.

Na és innen jut eszembe, tegnap nekifogtam Garaczi Metaxájának, és tele van – na ezaz, mivel is? : mert ha aranyköpést írok, vagy jó gondolatokat, akkor egyszerűen csak lealacsonyítom, én pedig nem tudom megfogalmazni, hogy mi, ennek megfogalmazása nem az én asztalom, mert olyanokat nem fogok ide írni – nem is tudnék, mint: “Az elképesztően feszes motivika és az – olykor hivalkodó (vö. karcsi, 142.) – metafiktív elemek” stb., na meg nem is tartom fontosnak. Ami fontos, szerintem, az az, hogy most a kávéról eszembe jutott egy mondatrész (mert ugye az egész regény egyetlen mondat) és azt most ide leírom, mert akkor elmosolyodtam rajta, és ez maradandó.

“meg hogy a hiedelemmel ellentétben nem az abszolút hallás a fontos, hanem a különbségek abszolút meghallása, a hangzásbeli eltérés, a hamisság meghallása”

Finom kávézást!

Éberség és egyenleg

január 14, 2007

Olyan éberen figyelem a kívül-belül leselkedő dolgokat, hogy ennél jobban már nem is lehetne figyelni. Már lassan nem lehet követni sem, mert ez túl sok, az is elég, ha belül figyeled, de most, hogy kívül is van bőven figyelnivaló, hát én ehhez túl lassú vagyok. Peregnek az események, érkeznek a hírek, utolérnek az élmények és a meghívások, felkérések, felhívások, megkérések…. a lemondások is, persze, szerencsére, de ezeknek most kivételesen örülök. Mert én mondom le, akkor, amikor úgy érzem, túl sok, és mert senki nem szólhat bele, mert senkinek nem engedem meg, hogy beleszóljon, és nem, én most nem kötök kompromisszumot. (Köszönöm annak, aki ezt megfogalmaztatta velem – más kapcsán, de ez most nem számít.)

Nem tetszik? Fel is út, le is út. Majd akkor változtatok ezen, ha nekem éppen úgy tetszik. Amikor éppen kompromisszumra fűlik a fogam, amikor úgy érzem, megköthetem anélkül, hogy azt várnám cserébe, hogy más is kössön velem. Mert ez nem cserekereskedelmi áru. Hogy miért nem az? Mert persze, teheted mérlegre nyugodtan, de lehet, hogy amit érte kapsz, úgyis szétfoszlik, tehát hiába. Inkább add oda, ha adnivalód van, s köszönj jónapotot utána. S vedd el, amit kapsz, s szintén köszönj jónapotot utána. Semmi lekötelezettség. Csak ennyi: Szívesen! Máskor nem biztos, de sose lehet tudni. Talán látjuk egymást még az életben.

Amúgyis azért kapsz sokszor pénzt, amiért nem sokat teszel, s amit szeretsz csinálni, s jól csinálod, azért nem. S így van ez mindennel…. Azaz természetesen nemcsak a pénzzel, s nemcsak a munkával. Azaz így van a szerelemmel, az elvekkel, az érdekes gondolatokkal, az étellel, és a barátokkal. Biztos még sok mással is. Magyarázzam? Az megy el, akiért a legtöbbet áldoztál – azt hagyod el, akitől a legtöbbet kaptál; azt az elved cáfolja meg az élet, amihez a legjobban ragaszkodtál; az a hónapokkal ezelőtt elhintett gondolat köszön vissza hirtelen, világmegváltóként, amire akkor fel se figyeltél – és a valamikor legérdekesebb dolgok ma banalitásokká válnak; az az étel sikerül a legjobban, aminek nem is tudtad, hogyan fogj neki, csak úgy zsigerből tettél bele mindent – és persze, amit recept szerint csinálsz, az sose lesz igazán jó; a valamikor legjobb barátnak hitt ember egyszercsak ellenséggé válik – és akitől tartottál valamikor, akiből semmi jót nem néztél ki, arról kiderül, hogy a legtöbbet teszi érted, amikor legnagyobb szükség van rá.

stolen1.jpg

Azaz, Ábá: légy éber, de ne következtess. Néha húzz egy vonalat, és elnagyoltan mérlegelj. Ja, és azt a vonalat ritkán húzd meg. És akkor minden rendben.

Év végén

december 30, 2006

Kedves olvasóim, ne haragudjatok, amiért elhanyagoltam ezt a blogot. Igazából nem akarom, hogy elposványosodjon, ezért csak akkor írok bele, ha tényleg úgy érzem, hogy idevaló dolgot tudok írni. Az utóbbi időben ezt nem éreztem. Pedig rengeteg dolog történt velem és bennem, csak nem tudtam úgy átszűrni, hogy ide tegyem.

Nagyon szép ez az évvégém. Amennyire nem vártam a karácsonyt és a szilvesztert, annyira jól esett az előbbi és most nagyon várom az utóbbit. Pedig a karácsonyban alapvetően nem sok rendkívüli volt, azonban nekem most nagyon jólesett, és ez máris rendkívülivé tette. Minden percét élveztem, minden családtaggal egyedi és szeretetteljes kapcsolatom volt. Egyik legmeghatóbb esemény az volt, amikor Balázska félrehívott egy eldugott sarokba, s komolyan megkérdezte: “Ábá, szerinted létezik Angyal? Vajon nem a szülők csinálják?” Én teljes komolysággal válaszoltam: “Hm. Ez jó kérdés. Hát valahol biztos van angyal. A karácsonyi dologba a szülők is besegítenek, ez elég valószínű, de angyal biztosan van.” “Én is úgy gondolom – válaszolta – szerintem is biztos van.” – S ezzel sarkon fordult, s megnyugodva elrohant játszani. Rá egy félórára pedig Gergővel – saját kezdeményezésükre – beültek a legbelső szobába tévézni, hogy az angyal jöhessen nyugodtan. Ők már tudják, hogy az angyal nem szeret mutatkozni, ők meg jobban járnak, ha ezt elfogadják, mert annál hamarabb jár az angyal a házban.

Az, ahogyan hinni akarnak az angyalban, bennem is misztikussá teszi a karácsony estét. De amúgy meg igazán jó dolgom volt, mint mindig, Debrecenben. A program: sok alvás, sok evés, sok finomság, unicum, jó borok, kutyasimogatás, shoppingolás – ne mondjátok el senkinek, de egy 6 órás maratonvásárlást tekertünk le a nővéremmel -, meglepetések a fa alatt, kis kártyázás, élményfördő, szaunázás, meg alvás társaságban a tévé előtt – na ez utóbbi a kedvencem. Ezek után van az, hogy kisimul az arcom, csak mosolyogni tudok, és csodálkozva nézek vissza magamra a tükörből: mikor szépültem így meg? Vajon a hajam? A smink teszi? Micsoda? – Csak állok értetlenül. Aztán kiderül: a gondatlanság, a kényelem, amit Ibi biztosít, és az a sok puszi és ölelés a fiúktól, amivel kelek reggelente és ami folytatódik naphosszat.

Na és aztán itthon folytatódott. Minden estére lett valami buliféleség, olyan szépen eltelt ez az utolsó hét. Halom vendéggel, akik tervezetten, vagy csak úgy beugrottak, s ezt nagyon szeretem. Pasizás, (Me)nőzés, iddogálás, babalátogatás Ottinál és Tamáskánál (na, ez is megérintett alaposan, leírhatatlanul édes kölyök), vad és érdekes álmok… ami belefér. Annyira jó, hogy nem akarok arra gondolni, hogy ezután ismét munka jön. Érdekes, én mindig szerettem dolgozni. Na most nem szeretek. Sajnálom. Ez van. Keményen utolért a hedonoizmus, és elég jól teljesítem is. Tudom, nem tart ez örökké, így ki tudom élvezni amennyire csak lehet.

Hasonló szépeket kívánok tehát mindenkinek, még annak is aki nem meri az ilyesmit befogadni (legalább érti a célzást, ebben reménykedem).

BÚÉK

Az élet nehéz oldala

október 26, 2006

Úgy érzem, nehéz napok jöttek rám. Na nem azért, mert menstruálok… (Habár, nemrég bevallottam magamnak, hogy a világ egyik legnagyobb találmánya a fogamzásgátló tabletta. Ha tudná mindenki, aki nem szedte, s akinek soha nem kellett szedni – pl. mert férfi – , hogy milyen minőségi különbséget hoz az ember lányának életébe!) Na de nem ezért nehezek a napjaim, s nem is firtatnám azt, hogy miért. Hisz ez nem lényeges, inkább az fontos, ugye, hogy nehezen élem meg a napokat. Panaszra nincs is okom, minden megy a maga rendje és módja szerint, munka, tanítás, gólyabál és Hot Jazz Band koncert, néha egy kis borocska, egy kis szerelem, etyepetye, dumaparti, ezaz. Gyerekek szeretete, ragaszkodása, kreativitása, jó filmek, jó könyvek, kutyák szaglászása az utcán, finom őszi illat, ihletek. Sok mosolygó arc, villanó szem, internet és új zenék. Jóbarátok, ínyencségek. Egy-két kiló pluszba, ami csak az egómat próbálja kikezdeni, de egyelőre nem sikerül. És mégis….

plantpink.jpgMégis, sejtem mi van a dolgok hátterében. Az nagyon rossz, amikor a legjobb indulattal sem teheted azt, hogy ne bánts meg valakit. Amikor úgy teszed ezt, hogy nem akarod, csak egyszerűen így korrekt. És megbántani még mindig jobb, mint becsapni, mint hazudni neki. Mert jobb, nemde?

Lassan hálás leszek a UPC-nek. Ki gondolta volna. Hálás vagyok, hogy megy az internetem. Mivel nem ment az elején, annál jobban értékelem most. Pedig nem hagy dolgozni, de szép perceket kínál. Ma este például beszélgettem Amerikával, Budapesttel, Oxforddal, Kolozsvárral és Finnországgal. Mindezekkel szinte egyszerre.

Az egészben a legszebb a virtuális borozás volt. Azaz ülsz, borozol és a “vonal” másik végén is iszik valaki, valami mást. (Vagy elképzeled, hogy iszik, de ez ebben a virtuális világban ooooolyan mindegy) Meg együtt nézitek a Winelibrary TV-t. wlnewlogo.gif

Hát ezt mondenkinek ajánlom. A csúcs számomra – eddig – a 102-es rész volt, amikor portói borokat kóstolt Gary. Elborított a nosztalgia, eszembe jutott az a sokféle, jobbnál jobb vintage, ruby, tawny, amit ott, Portóban ittam a nyáron… Itt van mellettem az Assolato, hát nem nagy szám, de a 2004-es kiadás nem is olyan rossz, mint az előző, most nagyon jól esik…. (valószínűleg azért, mert ezt megint Dealu Mare-i szőlőből, és nem dobrudzsaiból készült). De én akkor is érzem a ruby ízét. Abból ittam a legtöbbet a nyáron. Persze ittam volna több vintage-et, de azt azért sokáig nem bírtam pénztárcából. Néha azért az is összejött.

Meg aztán megörültem Réka jelentkezésének is. Kösz, Réka!

wine.jpg

Jóéjszakát a világnak. Egészségetekre! Aki nem tud aludni, az nézze a WineLibrary Tv-t!

Az az igazság, hogy ez már rám is hat. Nagyon ügyesen sikerült – akarva-akaratlanul – nagyjából úgy éldegélni mostanában, hogy amennyiben lehet, ne érintsen a politika, ne érezzem azt “magánügyemnek”. Ez egyfajta – ha úgy tetszik – , kiábrándulásból is fakadt: ha a vezetőinknek a könyöke fáj attól, hogy mi történik a kisemberrel, akkor nekem is a könyököm fáj, hogy ők mit csinálnak. Meg kell találnom azt a kis életszférát – vagy életvilágot -, amiben nyugodtan éldegélek, és saját egyéni célocskáimat teszem jobbra-balra, esetleg lépkedek köztük, feléjük. Ha sikerül. Az utóbbi időben ez amúgy sem volt nekem könnyü, kellőképpen lefoglalt a magánszférám, a kis fejecském, lelkecském. Oda szoktam járogatni, hogy vigyázzak. Rá, vagy magamra.

(Mint egy gyerekkoromban olvasott regényben, a Rabló lányában, ahol a kislánynak, aki sokat tekergett mindenfelé (már nem emlékszem, hogy hívták, de nagyon kedves és bátor kislány volt, igazi vadóc, nagyon tudtam akkoriban azonosulni vele), egyszer azt mondták, hogy vigyázzon ha fent mászkál a várfalon, nehogy beleessen a szakadékba”. Attól kezdve a kislány naponta felment a várfal tetejére, s ha megkérdezték töle, miért mászott oda fel, azt válaszolta: “Azért, hogy vigyázzak, ne essek le!”)

varfal2.jpg

Na de most meghallgattam Gyurcsány monológját. Ezt én sem tudom szó és érzelmek nélkül hagyni. Annyira váratlan, és mégis annyira természetes, amit mond meg ahogy mondja (külön-külön nem, csak együtt, a tartalom és a forma). Váratlan, mert éppen ez volt az eddigi beszédeinek a sajátossága – számomra: átérződött belőle a reklámszag, a szépíteni akarás, a jól átgondolt PR. Nekem az tetszett, hogy profin csinálta ezt a részét. Hogy meggyőző tudott lenni akkor is, amikor nagyon jól tudtad, hogy hazudik. És erre jön most ez a szöveg, ugyanolyan a forma, pusz egy kis pikantéria, és azt érzed, hogy na ebben a beszédében NEM hazudik. Milyen furcsa!

És az is furcsa, hogy most azt mondja, hogy eddig hazudtunk. Amikor egyszer valaki azt mondta nekem, hogy eddig hazudott, az az ember teljesen hitelét vesztette, mert addig én nem tudtam róla, hogy hazudott, vagyis megbíztam benne. Egyből létrejött egy gyönyörü logikai paradoxon, mert ha én nem vettem észre, hogy régebb hazudott, de most ezt mondja, lehet hogy akkor hazudik, amikor épp azt mondja, hogy hazudott. Azaz nem hazudott régebb, csak most hazudik. Ilyenkor csak egy biztos: hogy valamikor hazudott. Vagy régen, vagy most. Sőt, ha régen hazudott, akkor most igazat mond, mikor azt mondja hogy régen hazudott. De ezt már nem tudod értékelni, hisz régebb hazudott. Az is lehet, hogy régebb nem hazudott, csak most mondja, akkor meg most biztos hazudik. Nade Gyurcsánynál TUDTUK, hogy hazudott. Talán meglepődik valaki most ezen? Hát nem természetes az, hogy egyszer a felszínre kerül az igazság? A barátaim azt szokták mondani, hogy az élet előbb-utóbb egyensúlyban van. Néha nehéz elhinni, de ilyenkor egy kicsit úgy látom.

Az a nehéz ebben, hogy most viszont azt tudod, hogy igazat mond. Nem tudom, honnan tudom. Onnan, ahonnan eddig is tudtam, hogy hazudik. És ez – annak ellenére, hogy tény, egy ilyen mondatok után egy politikusnak le kell mondania, még akkor is ha ártatlan bárányka – mégis szimpatikussá teszi. Úgy érzed, a szöveget kontextusával együtt figyelve, hogy basszus, ez konszisztens! A fene egye meg. Az egész politikát. Tanulság? Nem jó, ha a politikusok őszinték. Akkor hibáznak, és egyből végük van, mert azt nem lehet elfogadni (nyilván, más ne hibázzon az én káromra). Jobb ha nem őszinték, mert akkor meg lehet játszani az örök tökéletest. Hát nem mi tesszük a politikát mocskos üzletté? Nem lehetne inkább erkölcsös robotkákat ültetni a bársonyszékekbe?

Ígérem magamnak, abbahagyom ismét a politikához való mindenféle közeledést. Érdekes, hogy ezt az álláspontot egyébként mindig a magyar politika váltja ki belőlem, sosem a román. Biztos nagyobbak az elvárásaim amott….