A múlthéten ismét nagyon jó színházi élményem volt. Először jártam a bukaresti Állami Zsidó Színházban, ráadásul bemutató volt. A darabot (A királyok jétéka) Kohout csehországi származású szerző írta, és nekem már az elején beugrott, hogy ez bizony Márainak A gyertyák csonkig égnek-e más szerzőtől. A téma, a kor, a szereplők, és mindenekelőtt a téma ugyanaz volt. Döbbenetes volt a felismerés. Ami azután jött, az viszont felemelő.

Sokaknak mondtam már, hogy A gyertyák – bár nagyon tetszett nekem – sose válhatna kedvencemmé, mert nagyon hiányoltam belőle a NŐT. Tudom, nem erről szól, az a férfiak közötti kapcsolatról, barátról szólt, de a nő annyira hiányzott belőle, annyira férficentrikusnak éreztem a művet, hogy egyszerűen hiányérzetem volt, és ez megakadályozott abban, hogy komolyan vegyem az egészet. No, Kohout műve helyretette ezt a hiányérzetet bennem. Itt három szereplő volt, nem kettő, kétségtelenül. És ez semmiben sem vette el a figyelmet a két férfiról, a kapcsolatukról, a bennük lejátszódó gyarló és néha mégis szeretetteljes folyamatokról. Hozzáadott ahhoz egy más perspektívát. Így sokkal jobb volt. Ne haragudjon rám Márai ezért. De ez nekem fontos. Azt hiszem, évek óta ez a nagy igyekezetem, hogy mindenhez adjak hozzá egy női perspektívát, és azt fogadtassam el. Magammal is, másokkal is, férfiakkal is. Persze sokszor még magammal is nehéz, hát még a férfiakkal. Néha azért sikerül, és olyankor nagyon boldog vagyok. A múltkor két férfival borozgttam, s hallgattam a beszélgetésüket. Újdonság volt számomra, hogy kapcsolatokról beszélgettek, hosszasan, odaadással, és egyszercsak rájöttem, hogy én férfiakat még sose hallottam erről a témáról beszélni. Csak idős férfiakat, esetleg, de fiatalokat sohasem. Olyan volt, mint amikor én beszélgetek egyik barátnőmmel. Új perspektíva nyílt előttem: vannak férfiak, akik akarnak, tudnak ilyeneről beszélni, és nem bánják, ha az érzéseikről beszélnek, és azok tudatossá válnak bennük. Miért is hittem azt eddig, hogy a férfiak erre képtelenek? Tyű, mekkora tévedés volt. Miért kéne a férfiaknak Márai-tipusúaknak lenniük, mikor lehetnek olyanok is, mint Kohout?

régnemlátott blogom

február 16, 2007

Már egy évezrede nem jártam erre. Közben megjártam Budapestet, és minden kiábrándító látvány és érzés mellett az én lelkemet most is kenegette finom balzsammal, mint mindig.  Jó volt autóval felfedezni. Rájöttem, hogy ha volt is előző “életem”, akkor én kilométeróra lehettem, mert akkor érzem magam a legjobban mostanában, amikor rovom a kilométereket, nyomom a gázpedált és tekerem a kormányt. Semmi sem fogható ehhez. Én már csak ilyen szőke nő vagyok. Ja, és aztán itthon kilyukadt a hátsó kerék is. Állítólag tipikusan szőkenői attitűd az is, hogy ha közel vagy az otthonodhoz, bekapcsolod ilyenkor a vészjelzőt és lépésben, lassan, hazagurulsz (tényleg az???). Én már arra is büszke voltam, hogy rájöttem menet közben, hogy  mi a probléma (bár azt hittem, hogy az első kerékkel van baj). A lényeg az, hogy nincs az autóban kulcs, amivel ki lehet cserélni a kerekeket. Már minden zugát ismerem Kicsiügyesnek. Végül kölcsönkulccsal sikerült kicserélnem, meg egy kis segítséggel. De jó az, ha a férfiak látják-érzik, hogy nélkülözhetetlenek. Így hát meg se próbáltam egyedül.

Aztán a kazánom is kilukadt, már elég rég, azóta nincs otthon melegvíz. Ezt is áthidalom, sőt, örülök neki, mert így kénytelen vagyok elmenni tornászni, ott aztán lezuhanyozom. Hetente néhányszor ráadásul úgyis a fiúknál alszom, akkor a hajmosást is meg lehet ejteni. Minek melegvíz a lakásban?

 Na ezek a “mondén” események. Meg hasonlók. Ma pl. kifejezetten szimpi volt Mundruczó Kornél meg a stábja. És jó hogy itt van Ibi Debrecenből, szeretnék majd én is olyan hatvanas lenni, mint ő. Jókat lehet vele dumálni. Aztán jó, ha az ember tanít, megismer néhány különleges embert, akik a tanítványai voltak, aztán egyszerűen barátokká válhatnak.

A vizsgákról, tanításról sokat írhatnék még. Néha bosszató dolgok is vannak, máskor meg  tele van sikerélményekkel, néha azért, mert a diákok meglepnek, mert ügyesek, máskor – ilyen is van – büszke vagyok arra, ahogy a helyzeteket kezeltem. Nem mindig, de sokszor. És olyan is van, amikor nagyon szeretnék buktatni, mert felháborít a nemtörődömségük, és az, hogy milyen igazságtalan a világ, amiért egyeseket megtanítják tanulni, mások nem egyetemre valók, és mégis ott vannak. Ilyenkor előjönnek a felsőoktatás problémái, és én megint elkezdek hinni abban, hogy lesz még ebből doktori. Sokat kéne vécén ülnöm, ott mindig hozzáírok egy mondatot a disszertációmhoz. Ha lenne ott post-it meg írószer, talán egy év alatt megszületne az első budin írtdisszertáció.

Lánc-lánc, eszterlánc

január 4, 2007

Ezek a láncszerűen továbbküldözgetős dolgok nekem sose jöttek be, emlékszem, kamaszkoromban én is kaptam egy halom levelet, amit tovább kellett küldeni. Meg aztán a yahoon, meg az iwiwen, meg a messengeren…. Én mindig büszkén vállaltam, hogy megszakítom a láncsort, és alázattal vártam a következményeket. (Hm, akkor erre a számlára most felírhatom az életem összes múltbeli és jövőbeli nehézségét, a sors kegyetlenkedéseit, azt a sok balszerencsét?? Lehet hogy ez nagyobb nyeremény, ha van mire rákenni?)

Erre tessék, már vénülő fejemmel most belemegyek ebbe is. Titkokat kell elárulni magamról. Aprócska titkokat, számszerint ötöt. Nonóka blogján felszólított erre és én sem mondhatok nemet. Szóval Sacin, majd Pehelyen, majd Nonón keresztül érkezett meg a felkérés. És én is továbbítom, úgy döntöttem, menő csajoknak.

threechain.jpg

Íme, az énaprócska titkaim:

1. Kb. 15 éves koromban naponta főztem magamnak titokban egy adag házicsokit, amit gyorsan felfaltam és eltüntettem az összes nyomot. Valószínűleg akkor alakult ki ezirányú függőségem és a terebélyesedésre való enyhe hajlamom.

2. Harminc éves koromig nem voltam egyszerre több férfiba szerelmes.

3. Gyerekkoromban orvos vagy kémikus szerettem volna lenni, egészen addig, amíg nem tanítottak az iskolában kémiát. Ezután már csak a tantárgyak szeretete vagy utálata irányította pályaválasztásomat. Szociológus azért lettem, mert nem tudtam dönteni a matek és a filozófia között.

4. Az iwiw-es adatlapomon a családi állapotom szimbolikus ugyan (ezt sokan tudják), de komolyan veendő (ezt kevesen tudják).

5. Óvodás koromban legtöbb fiúval verekedtem ( lányokkal is néha), gyakran meg is vertem őket, ennek ellenére én voltam az óvónéni kedvence és mindig az ölében ültem.

Szeretném, ha megosztaná velünk titkos apróságait:

Negi, Zuzu, M. Ildikó, Csilli, Kövi Sára. Mivel nem bloggolnak mind, erre a célra létrejött a Menőn fórumtopik, ott olvashatjuk, ha beleírják.

Kösz, lányok!

Konzervatív anarchista

november 15, 2006

Ilyen az ha itt laksz, s itt dolgozol a központban, s a barátaid is kb. Napok óta igyekszem rendszerezni az életem. Bemenni idejében, hazajönni idejében, sétálgatni napközben, kihasználni a kevés napsütést, világosságot, odafigyelni az evésre, alvásra … szóval ezekre a mindennapi dolgokra. Mert olyan kedves összevisszaságban történnek ezek a dolgok mostanában, mert itt a tél, mert jó volna. Szóval megtörtént az elhatározás, az első lépések, még mindig nyűgösen, de valahogy viszem… vinném, teljesíteném.

Csakhát mire jók a barátok? Hogy amikor ők is nyűgösek, s felhívnak, hogy mennének, menj velük. Tegnap egyik, ma a másik. Hogy is mondhatnék nemet? Mikor azért nekem is mehetnékem van, a belső hang azt mondja, menni kell. Hát megyek. Csak egy pohárka üdítőre, amiből aztán bor lesz. És sose bánom meg. Bánja a rendszer, de én nem. Ki mondta, hogy Ő és én ugyanaz vagyunk? Eddig még senki se mondta. Ennyit a rendszerről. Éljen az anarchia az életemben! Mert olyan beszélgetés kerekedik a végére, hogy megér (azaz megspórol) 2 hónapnyi gondolkodást az embernek. Sőt, mindkét embernek!

Amúgy nemrég találtam ki egy gyönyörű kifejezést, lehet gondolkodni, mit is jelent: konzervatív anarchista. Vicces, hogy antagonizmus, és mégis, itt nálunk valahogy mintha létezne.

A dolgok hatalma

október 15, 2006

Hát persze hogy van az internetnek hatalma! A múltkori bejegyzésemet egy kegyelmes pillanatban írtam, ugyanis azóta egyáltalán nem volt internetem. És szidom magam, ismét, hogy legyőztem a megérzésem, s mások jótanácsait, s mindenféle előítéletem a UPC-vel szemben. Ez egy nagyon szar cég! Nagyon készülök arra, hogy jelentsem fel őket a fogyasztóvédelemnél. Csak még arra várok, hogyan reagálnak arra, hogy nem fogom nekik a múltheti “nem-szolgáltatást” kifizetni. De ez még semmi. Azontúl, hogy amennyiben a központból zárják le, szerződés szerint értesíteniük kellene, a baj az, hogy egyszerűen nem lehet nekik bejelenteni, hogy nem működik a cucc. Hívom őket telefonon, többször, egymásután, szünetekkel, várok, meg nem várok, szóval minden lehetőséget és sok-sok hívásegységet elpazarolva, teljesen fölöslegesen próbálkozom. Ja, persze szerződés szerint nekem értesítenem kell a céget, ha azt akarom, hogy levonják azokat a napokat a számláról, ami alatt nem működött. Csak mondják meg, hogyan. Ja, emailen is lehetne. De hogy emailezzek internet nélkül??? 

Persze azért nem olyan nagy tragédia, csak úgy fel tudnak háborítani ezek a dolgok. A világmegváltásos terveim mostanában arról szólnak, úgy látszik, hogy a becsületes piaci elveket próbálom ebben a városban – országban, ahol élek, s vagyok, épp – megértetni azokkal, akik nem értik. Vagyis ha egyszer valamiért fizetek, kapjak is érte valamit – s ha lehet valami olyat, ami működik, s hasznomra van. Vagy csak arról szól a dolog, hogy forogjon a pénz? Na persze, jó kérdés, mit teszek Én hozzá a nagy “temeléshez” azért a pénzért amit elköltök? Jó kérdés, mert amivel én foglalkozom, annak nehezebb a szolgáltató erejét és színvonalát meghatározni…

Úgyhogy legyen ez egy x-edik nagy következtetés: ezentúl megpróbálom “mérni” a teljesítményem “Játék az objektivitással….” – mottóval.

Ja, a múltkor azt mondtam, megfigyelem Gergő-gyereket és a felelősségvállalását. Gergő nyert, természetesen. Sőt, arra jöttem rá, hogy jelenleg nálam is sokkal kötelességtudóbb, felelősebb és pontosabb, tudatosabb. Jó hogy kiválasztottam a leg”olyanabb” gyereket. (mosoly)

És akkor most ajánlok egy jó cikket. Egy igazán jót:

http://www.mozgovilag.hu/2005/01/14%20vekerdy.htm

Budapest? Whose love?

szeptember 25, 2006

  

budapest.jpgkolozsvar.jpg

 Ilyen még sosem volt. Már egy féléve várom azt a szeptemberi hetet, amit Budapesten töltök majd. És itt van, menni kéne, és nekem semmi kedvem. Ki érti ezt? Budapesthez mindig kedvem volt, föleg amióta nem lakom ott. Ez is egy olyan ironikus játékocska, amit az a bizonyos belsö hang játszik velem. És semmi köze a dolognak a tüntetésekhez, az egyértelmü hogy az ilyesmi annyira nem befolyásolja kis belsö mozgásaimat. Ez valami más. Ez Kolozsvár. Itt akarnék most maradni. Vajon azért, mert itt most jó? Ábá, nehogy beismerd! Mindenki másnak, az oké. De magadnak??!!!

Miért ásnak vermet az emberek másnak? Azt hiszem, legtöbbször azért, mert ők is beleestek. Képzeljük csak el, hogy lehet kívüről vermet ásni? Sehogy. Be kell másznod, lent kell lenned ahhoz, hogy vermet áss.

Aztán ha beleesik az ember, akkor lehet, hogy megunja ott lent, és hirtelen úgy gondolja, jobb, ha más is ott van vele a veremben. Elkezdi nagyobbra ásni a vermet, hogy más is beleessen, hogy ne legyen egyedül – legyenek minél többen. Meg aztán érezze, hogy bár más akaratának engedelmeskedve beleesett, ő is képes arra, hogy mást becsaljon a verembe! És elkezd szorgalmasan, elszántan ásni. Valaki előbb-utóbb tényleg beleesik a verembe, aki a maga során elkezdi ugyanezt a gondolatmenetet. És minél többen vannak a veremben, az első veremásó cselekede annál legitimebbé válik. Ha önző manipulációról szól a verem, lassan százak és százak alkalmazzák, ha hazugságról, egyre többen fognak hazudni, és egy idő után az ember elkezd kételkedni: ha már mindenki benne van, vajon nem jobb az élet ott lenn, a veremben? Kíváncsivá tesz a dolog. És akkor közelebb lépsz, hogy lásd, mi folyik ott. Lehet, hogy megúszod, és nem esel bele. Akkor meggyőződhetsz róla, hogy olyan bűz száll fel onnan, hogy jobb, ha arra sem mész többet. De az is lehet, hogy peched van, és kíváncsiságod ára az, hogy elterülsz a mocsárban, és az behúz.

godorlogo.jpg
Ha így történt, egy módon menekülhetsz. Ha nem veszel részt a kollektív veremnagyobbító munkában. Mint minden közösség, az ilyen lázadókat kiközösíti magából. Lehet, hogy bűzösen, de hátha kiköp magából a mocsár.

AHOGY VELEM TETTE.