A Dunánál

szeptember 20, 2011

Itt ülök, nem csillámló sziklafalon, de legalább a Dunánál…

Igy érezhette magát József Attila legjobb óráiban. Mert az élet szép. Legszivesebben sétálnék naphosszat Budapesten, mint egy idegen. Pedig nem vagyok itt idegen. Most egyáltalán. Ilyen most ez a város (azt mondta valaki): hol otthonos, hol idegen. Végletes. Dehát éppen ez tetszett nekem Bukarestben, errefel Budapest vált végletessé? Ezért tudom most ennyire szeretni? Ezért van az, hogy néha állsz és nem hiszel a szemednek meg a fülednek, és az emberek panaszkodnak, te mégis azt érzed, hogy vannak dolgok, amik jól mennek, amik úgy mennek, ahogyan az természetes.

Na ennyit a lelkendezésről, itt ülök… a könyvtárban, dolgozni kell. Na ehhez az egyhez most nincs kedvem. Kedvem van bringázni, éttermekbe és kávézókba járni, úszni, futni, szinházba és moziba menni, este barátokkal hosszasan beszélgetni-borozgatni. S mindezt csinálom is, Istenem, de jó nekem!

De a következő blogbejegyzének arról kell szólnia, hogy milyen jól lehetett itt haladni a kutatómunkával, milyen kreativ voltam és gyors!

Hajrá! Ez volt a bemelegitő a billentyűzeten.

Reklámok

március 12, 2009

Sunt 43% român.
Testul zice aşa:

Ai tras un pic de răspunsuri pentru că nu vrei să ieşi ăl mai român dintre români. Ţi-e ruşine cu naţionalitatea ta. Speri să ai o slujbă de intelectual în altă ţară, dar te-ai duce şi la cules de portocale numai ca să scapi. Nu-ţi place când alţii flegmează pe stradă, dar arunci gunoaie pe jos. De 1 decembrie eşti ruşinat că ştii că e şi ziua mondială anti-SIDA. Nu dai şpagă pentru că nu ştii cum. (31 – 50 de puncte)

Fă şi tu testul aici.

Alkotás és teremtés

február 25, 2009

február 23.

A héten elmentem két kiállításmegnyitóra (iszonyú unalmasak voltak, óriási tömeggel, állítólag Bukarest színe-java ott volt, csak én nem nagyon találtam őket, mert bár színes volt a társaság, de hogy jó is…hááát…), tegnap újraolovastam egy kortárs darab előadásának a műsorfüzetét, ma visszaemlékeztem Mircea Cantor budapesti kiállítására, olvasgattam és beszélgettem a művészetről, majd egyszercsak belémnyilalt egy felismerés. Valami nem stimmel a kortárs (képző)művészetben. Persze, fenntartom a lehetőséget a tévedésre, hisz szűk tapasztalati mederből jutottam ehhez a gondolathoz. Mégis, az az érzésem, hogy az új létrehozásának a kényszere annyira erős, hogy a mai képzőművészet jobban hasonlít a Guinnes rekordokra, mint a művészetre. Állandóan egy sokkoló gondolatot akar ébreszteni az emberben. Persze, ez is lehet horizont-tágító dolog. De mintha arról szólna a verseny – mert ez verseny -, hogy ki tud jobban sokkolni, vagy újszerűbb gondolatot ébreszteni. És itt már bajban vagyunk, ha létrejön – akár implicite – egy olyan kritérium, amivel egymáshoz tudjuk vagy akarjuk mérni az alkotásokat. A másik problémám az a folyamat, amihez ez vezet, és az, hogy ebben a folyamatban elmarad az esztétikum. Sokkolni valami széppel…?? Erre nem sok esély van. A szép az természetes, kellemes és … langyos? Senki sem fog emlékezni rá. Na de ha sikerül megnyitnod egy icipici kiskaput a fejekben (hangsúlyozom: a fejekben, nem a lelkekben!) – király vagy! Ezzel nincs is semmi bajom, alapvetően. Úgy gondolom, van ennek is létjogosultsága, ez is művészet. A bajom az, hogy CSAK ez van, és ez egyoldalú! És akkor lassan rájövök, hogy az igazi jó alkotások nem alkotások, hanem teremtések, illetve teremtmények. Lehet jót alkotni, sokkolót, meglepőt, embernek tetszőt valamiből kiindulva. De nem az az igazi. Az a kísérlet, a próbálkozás, a folyamat, a gyakorlás. A művészet előcsarnoka, a templom hajója. Kiindulsz valakinek a szövegéből és erre, ezzel csinálsz egy jó előadást. Keresel egy anyagot és alkotsz vele/belőle egy kiváló szobrot. Kiindulsz egy képből, és kibővíted, készítesz egy később díjazott filmet. Kiindulsz egy ötletből vagy egy helyzetből és eszedbe jut, hogy írhatnál belőle egy novellát vagy egy regényt. Kiindulsz egy rímből, vagy egy szóból, és rájössz, hogy jól nézne ki egy versben. Mindez a művészeknek legitimációt ad, gyakorlatot, nekünk meg, közönségnek… na ebbe most nem megyek bele, hogy mit nyújt nekünk. Csak azt tudom, hogy állandóan gondolkodnom és absztrahálnom kell a kortárs művészek alkotásai mellett. Holott gondolkodni és absztrahálni tudnék egy logikai feladat vagy egy társadalomelméleti szakkönyv mellett is. De ha visszagondolok azokra az különleges és megismételhetetlen, egyedi élményekre, amit talán összesen 4 előadás nyújtott életemben, nem több, mint 2 (talán 3) kiállítás, vagy 2 film és ennél sokkal több zenedarab, koncert, nos, egyiküknek sem volt sok köze sem az absztrakcióhoz, de a gondolkodásom bugyraihoz sem. Ezeknek egyszerűen HOZZÁM volt közük, és ahhoz, hogy gyönyőrűeknek és teljesnek láttam őket. És meggyőződésem, hogy mindezek az alkotások ihletre teremtődtek, nem ötletre. Legalábbis így képzelem el. Nem alkotások ezek, aki “felelős” érte, az nem valami ellenében készítette, nem valamiből alkotta, formálta, hanem ezek valahogy a semmiből születtek, azt hiszem. Persze, szép, nemes dolog, ha a művészet felvállalja, hogy kinyitja a szemünket bizonyos dolgok iránt, hogy (társadalom-) kritikát fogalmaz meg, de én nem erre vagyok kíváncsi,még akkor sem, ha egyértelműen más eszközökkel teszi ezt, mint más “területek”. Én, személy szerint azt szeretném, ha a művészet nemcsak hogy kivezetne a saját világomból, társadalmomból, de el is felejteti azt, miközben azt ébreszti fel bennem, amit semmi más nem tud, egy új világot tár fel, még akkor is, ha az a világ nem vezet sehova, ha az nem tudatosít semmit, ha azt nem tudom “felhasználni”, továbbvinni, csak élményszinten. Ez az egyedüli terület, ahol fenntartások nélkül el tudom fogadni az új világot, amit a “teremtő”, a művész nyújt. Mindenhol máshol engedtessék meg nekem a szkepszis.

február 25.

padureaMa elmentem a MNAC-be. Végre. És megerősödött bennem az, ami fentebb olvasható. Persze ismét igazságtalan lennék, ha ebből a 3 ma látott kiállításból vonnám le ezt a következtetést. Egyik Simon Spierer szoborkollekciója volt. Bámulatos kollekció. Nemcsak a nagy nevek miatt (Giacometti, Brancusi, Max Ernst, Andy Warhol, Louise Bourgeois, s biztos többek is, én csak ezeket ismertem), de valóban gyűjteményként, és egyenként is lélegzetelállító látvány és élmény volt. Nos, a Brancusi szobra volt a legrégibb alkotás (1927), és 2004-ben készült a legújabbik. No, persze, engem sem hatott meg mindegyik, de nem panaszokodom, volt miben gyönyörködni. Aztán a másik két kiállítás: az unalom fellegvára. Filmek (ja, hogy a képernyő mindenkit megragad, attól még lehet unalmas, amit közvetít, lásd a Dunatv-t), falrajzok, plakátok, kollázsok, tehát a formai mutatványok fellegvára. Többször elmosolyodtam, persze, érdekesek is voltak, furcsák is akár, de teljesen megerősítette azt a gondolatmenetet, amit a minap leírtam.

A múlthéten ismét nagyon jó színházi élményem volt. Először jártam a bukaresti Állami Zsidó Színházban, ráadásul bemutató volt. A darabot (A királyok jétéka) Kohout csehországi származású szerző írta, és nekem már az elején beugrott, hogy ez bizony Márainak A gyertyák csonkig égnek-e más szerzőtől. A téma, a kor, a szereplők, és mindenekelőtt a téma ugyanaz volt. Döbbenetes volt a felismerés. Ami azután jött, az viszont felemelő.

Sokaknak mondtam már, hogy A gyertyák – bár nagyon tetszett nekem – sose válhatna kedvencemmé, mert nagyon hiányoltam belőle a NŐT. Tudom, nem erről szól, az a férfiak közötti kapcsolatról, barátról szólt, de a nő annyira hiányzott belőle, annyira férficentrikusnak éreztem a művet, hogy egyszerűen hiányérzetem volt, és ez megakadályozott abban, hogy komolyan vegyem az egészet. No, Kohout műve helyretette ezt a hiányérzetet bennem. Itt három szereplő volt, nem kettő, kétségtelenül. És ez semmiben sem vette el a figyelmet a két férfiról, a kapcsolatukról, a bennük lejátszódó gyarló és néha mégis szeretetteljes folyamatokról. Hozzáadott ahhoz egy más perspektívát. Így sokkal jobb volt. Ne haragudjon rám Márai ezért. De ez nekem fontos. Azt hiszem, évek óta ez a nagy igyekezetem, hogy mindenhez adjak hozzá egy női perspektívát, és azt fogadtassam el. Magammal is, másokkal is, férfiakkal is. Persze sokszor még magammal is nehéz, hát még a férfiakkal. Néha azért sikerül, és olyankor nagyon boldog vagyok. A múltkor két férfival borozgttam, s hallgattam a beszélgetésüket. Újdonság volt számomra, hogy kapcsolatokról beszélgettek, hosszasan, odaadással, és egyszercsak rájöttem, hogy én férfiakat még sose hallottam erről a témáról beszélni. Csak idős férfiakat, esetleg, de fiatalokat sohasem. Olyan volt, mint amikor én beszélgetek egyik barátnőmmel. Új perspektíva nyílt előttem: vannak férfiak, akik akarnak, tudnak ilyeneről beszélni, és nem bánják, ha az érzéseikről beszélnek, és azok tudatossá válnak bennük. Miért is hittem azt eddig, hogy a férfiak erre képtelenek? Tyű, mekkora tévedés volt. Miért kéne a férfiaknak Márai-tipusúaknak lenniük, mikor lehetnek olyanok is, mint Kohout?

A sötét verem

január 3, 2008

Van egy olyan érzelem, amit mindegyiknél alattomosabbnak gondolok. Pedig erre mondják azt, hogy a legtisztább, a legszebb az összes közül. Hát egy dolog igaz: a legerősebb lehet. De rémesen alattomos. Erkölcstelen. Akkor, és csakis akkor támad, amikor legkevésbé várnád – már ez nem szép. Teljesen a racionaltiással ellentétesen működik – hogy válna ez javára? Általában fenekestől felborítja az életed – figyelemre méltó lehet? Eltávolítja a barátaid – megérdemled talán? Nem enged dolgozni – hát nem ellenséges? Elveszi a fejed – tényleg erre vágysz? Mindaz a rózsaszín felhő, amivel ez az érzelem körbevon, nem más, mint azoknak az igazságoknak a sikeres elrejtése, amit nem akarsz meglátni. Ahogy ezek a nemkívánatos igazságok megfelelő mennyiségben felgyűlnek és kezdünk végre úgy élni, mint amikor minden rendben megy, előjön, és mindent felborít. Csakazértis. Minden munkád kárbavész, és arról szó sem lehet, hogy harcolj ellene, azt nem lehet, örök életedben üldözni fog. Ezt tudod biztosan. Érzed. S mikor mindez megtörtént, azaz mindent összekutyult, ugyanolyan alattomosan elsétál. Szépen, lassan, észre se veszed, szinte. Egyszercsak azon kapod magad, hogy már nincs ott. Kezdheted előről. Egyszer magaddal, a barátaiddal, a karriered építésével, az egyéb érzelmekkel, lassan aztán minden megy ismét rendesen. Aztán megint jön. Mint a tsunami, s visz mindent. Jókedvet, szomorúságot, mindent elvisz. Minden más lesz. Felkerült a szemüveg. Amíg sikeresen véghez nem vitte romboló tervét, kitartó, erős, tombol, nem hagyja magát, s téged se hagy. Ja, s az alattomosságának van egy másik jellemzője: azt hiszed, hogy ez az érzelem másról szól, nem rólad. Pedig nem. Csak rólad, másnak semmi köze ehhez. Ez egy magányos érzelem. A legmagányosabb. Én csak azt nem értem, hogy a fenébe tudott ez intézményesülni?! A társadalom ennél okosabban működik, én azt hittem eddig! Az intézményesülő szabályok mindig figyelembe veszik a hosszútávú hasznosságo . Akkor hogy alakulhatott ki az, hogy erre az érzelemre épülnek fontos dolgok?? Az hagyján, hogy a kultúra, de az így volt és jó volt. De ma a párkapcsolatok, és közvetetten – te jó ég!! – még a gyermeknevelés is. Pedig ez az egyedüli igazán magányhoz kötött érzelem. Ez lenne a mai világ rákfenéje? Hogy a legindividualizáltabb érzelemre építjük “közös” jövőnket, s minden más érzelem meg lazán átkerül az individuum világába? Lehetsz dühös, de ne éld ki máson, lehetsz gyengéd, de elsősorban neked kell wellnessre járnod, örülhetsz, de ne feledd, hogy nem biztos hogy más is örülni fog veled, lehetsz kétségbeesett, mások mégis vigasztalni, biztatni akarnak, nem akarják, már nem is tudják veled átélni. Megtanultad egyedül megélni az érzelmeket. Ezt az egyet mégis valaki mással akarod. S ki is választasz egy szegény “áldozatot”, akinek semmi köze sincs ehhez. Aki aztán veled együtt megszívja. Mert ebből nem lehet jól kikerülni. Ha mégis sikerült, hát biztos lehetsz benne, hogy valami más, kevésbé individualizált érzelem volt, amit szerencsére összetévesztettél vele.

Nagyon gyorsan változnak a dolgok. Már-már kezdjük komolyan venni a bizalmatlansági indítványt, legalábbis erre utal a sok poén, arról, hogy meddig tart még a kormányban dolgozó közméltóságoknak és azok szatelitjeinek az állása. El kellene kezdeni állást keresni, optimistán – gondoltam. Kinyitottam az egyik honlapot, s annyira optimista vagyok, hogy rengeteg szimpi állást láttam rajta, ezért sietve, megnyugodva lezártam. Amúgy is éppen kezdődött mostani életem egyetlen rendszeres eseménye (mert mostanában még a menstruációm sem a régi, ugye…): a Sex and the City sorozat -amivel persze jól tudok azonosulni, sokak által emlegetett sznobságom bizonyítandó.

Kolozsváron voltam hétvégén. Fel vagyok töltődve tőle, az ismerős utcasarkoktól, a sok embertől, akiknek örültem, s akik örültek nekem, és talán főleg attól is, hogy rajtakaptam magam: örültem, mikor vissza kellett jönnöm. Úgy éreztem, hazajövök. Na nem azért, mert Bukarestet otthonomnak érzem, ennyire nem radikális a dolog, és nem is lenne igaz, ha ezt állítanám. De itt van az én világom, magamhoz érkeztem, ahhoz az énemhez, amiVEL otthon érzem magam saját magamban. Kolozsváron ez az énem háttérbe szorul. Nem tudom, miért. Szeretem azt a várost, de csak ha kívülálló vagyok benne. Pedig annyi jó élmény ért most is… pingpongoztam a fiaimmal, ámultam, hogy milyen jól játszanak – s hogy azért én sem vagyok éppen béna, felveszem még velük a versenyt, de nem sokáig. Aztán a babák. Eszterke, a nagyon édes, akitől akkora ölelést kaptam, hogy csak úgy olvadoztam tőle. Aztán a többiek, akiket nem tudtam meglátogatni, de sokat gondolok rájuk: Jolán, a legkülönlegesebb kislány, akivel valaha találkoztam és testvére, Janka; Rozi és Nóra, Ákos, az újszülött, és a mégújabbszülött, Kicsikoji, ahogy én hívom Teklát, mert az apjára hasonlít, nagyon. Ennyi gyerek vár otthon.

Na, erre elszívok egy pipát, és nem keresek képet a bejegyzéshez.

Hiába jártam Portugáliában, Olaszországban, meg egyéb mediterrán országban, itthon kellett egy portugált meghódítanom a nagy titokért: rákot csak az r-betűs hónapokban szabad enni. Ugyanis csak akkor finom.crab.jpg

Ha hiányzik az r:

a rákot felejtsd el.

crabs_yw.jpg

Jó, hogy szeptembeR van, egyetek ti is rákot!

Egyik saroktól a másikig

szeptember 13, 2007

Nem tudom eldönteni, hogy én találok Bukaresthez, vagy ő hozzám. Ma, amikor taxiban ülve jöttem hazafele, azt éreztem, hogy végre élek ismét, hogy nekem való helyre értem, és bár sok számomra kedves ember él Kolozsváron, de értsék meg, hogy az nem az én helyem, igazából nem érzem magam elememben ott, és örülök, hogy ezt végre ki tudom mondani. Nem tudom, hogy még mindig a kezdeti eufória beszél-e belőlem, vagy ez így marad hosszabb távon is. Egyelőre így van.

A közös pont ott van például, hogy a mindennapjaim is éppen olyan változatosak, mint Bukarest utcái, amint azt a múltkor is megírtam, és amiről ma ismét újabb megerősítéseket szereztem. És nemcsak a mindennapi események, hanem az is rendkívül változatos, ahogy ezeket megélem.

Tegnap például elrohantam munkából 5-e koncertre, hallgattunk egy kis Dinu Lipatti Trio-t – nem volt épp kikapcsoló zene, nyilván, elég nehezen emészthető, de a végén Sostakovits igazi feltöltődést jelentett, még azt a sok hülyeséget is elfelejtettem, amit szünetben egy riportenő a szemembe világító operatőre szemtelen módon kiszedett belőlem. Hét óra után a legnagyobb forgalomban visszamentem az irodába (meg is pöccentettek egy kicsit hátulról egy hirtelen fékezésnél, jó, hogy nem maradt nyoma, de legalább ebben is megvolt a premier) és 11-ig dolgoztunk. Utána úgy estem itthon az ágyba, mint a holdkóros, csak annyi jutott eszembe, hogy ha lenne erőm blogot írni az lenne a címe, hogy A munka aljasít. Ez Szabó Tünde egyik státusz-message-e, és sosem tudtam igazán értelmezni. No, tegnap megvilágosodtam Átéreztem az értelmét. Úgy éreztem magam, mint akit kimostak. Nem értettem, miért, dolgoztam már másokor is egy egész napot, és nem éreztem indokoltnak azt az agymosott állapotot, de ki vagyok én, hogy az állapotaim okát megmagyarázzam, nem? Azt éreztem, hogy egy épkézláb, értelmes mondatot vagy gondolatot nem lennék képes megszülni, egy-az-egyben hülyének (vagy végre igazi szőkének) éreztem magam. Mint egy zombi. És mindez folytatódott: reggel, mint egy másnapos, vagy holdkóros, képtelen voltam felkelni. 2 kávé után a munkahelyemen kicsit felébredtem, helyrejöttem, s kész, már ott is volt a sarok, ahol a másik hangulat jön. Vidámság a munkahelyen, majd egyik jobb élmény a másik után. Ma felfedeztem Lipscani-t és el is tévedtem, miközben keresgéltem a Teatrul de Comedie-t. Nem csoda, az utcák fel vannak túrva, és én alig hittem a szememnek, hogy Bukarest központjában azt látom, ami elém tárult. Több éve rehabilitáció alatt álló lerobbant slum- vagy bohémnegyedről van szó, ahol az előrelátó vállalkozók felvásároltak már néhány üzletet, ahol modern kávézókat, éttermeket és boltokat nyitottak. Kb. ilyen: egy olasz pizzázó vonzó kirakattal és Illy kávéval, egy lakatlan, leromlott állapotú, gyönyörű épület, aztán egy “Blanarie”, utána megint egy üres lakóház, majd egy kocsma, majd egy elegáns estélyi és eskövői ruhákat kínáló kirakat. Mindez olyan hangulatban, hogy most is csak próbálom elhinni, hogy ez Bukarest. Nem talál az eddigi sztereotípiáimba.

Ja, aztán jött a következő sarok: az előadás! Előbemutatója volt a OuiBaDa modern táncelőadásnak , és fantasztikus vol. Régi és modern örökzöldekre táncoltak, hihetetlenül, lelkesen, mindent beleadva. Zene: Corina Chiriac, Dan Spataru, Parazitii, Pavel Stratan, Zdob si Zdub, s még egy csomó minden, ami nem is tudom, mi volt. Na erről az előadásról nem tudom, mit írjak, csak azt tudom, hogy a szemem a színpadra ragadt másfél órára, s szerettem volna ha több szemem lett volna.

És a nap poénja (szomszéd utcája): ki vásárolt már Bukaresti boltban úgy, hogy lealkudta a termék árát? ÉÉÉn! A Lipscani utcában sétálva besétáltam egy boltba, miután a pocimat is megtöltöttem egy tortillával. Találtam egy kedves cipőt, olyat, amilyet szerettem volna egy ideje. Fekete, se nem túl klasszikus, hanem van neki egyénisége, de nem idióta, maximum egy kicsit butácska és mégis csinos, magas sarkú, de nem nagyon magas. Értitek, csajok, nem? 😉 Kértem, hogy ne azt a polcon levőt adják, amit már összefogdostak, hanem egy másik párat. De mivel nem volt, én meg húztam az orrom, a néni felajánlotta, hogy megpróbál árengedményt kieszközölni a főnökénél. És felhívta. A főnök rákérdezett a vonal túlsó végén: és mennyi árengedményt szeretne a hölgy? Én habozás nélkül rávágtam, hogy “ha már ilyen kedves az eladó akkor csak 30 lejt, hogy lássák, milyen rendes vagyok, nem élek vissza a helyzettel”. És így 180 helyett 150-ért vettem meg azt a cipőt, ami amúgy nagyon tetszett (a kényelméről majd később). De a nagy élmény úgyis az, hogy alkudoztam Bukiban. Vajon a Zaraban nem próbálhatom meg ugyanezt? Légyszilégyszilégyszi!

Ünnepélyesen kijelentem,

szeptember 7, 2007

hogy nekem tetszik Bukarest. Nagyon. Nehezen hiszik az emberek, akinek említeni merem, kevés kivétellel, vagy az őszinteségemben, vagy az épelméjűségemben kételkedik. Életemben sok nagyon kedves pillanat, óra kötődik ahhoz, hogy egy idegen városban egyedül sétálok. Lehetőleg este. Volt ilyen sok helyen: Velencében, Budapesten, Portóban,Brassóban, Tallinban, Lisszabonban, Ljiubljanaban, Triesztben, Váradon… s még biztos máshol is, de talán ezek a legemlékezetesebbek számomra… meg Szófia is talán… Ezek a városok egy helyen lakoznak bennem. Van nekik egy kis helyük. És ma ez a hely megmozdult, és végleg beengedte Bukarestet is. Jó a hangulata, szép a kivilágítása, és mivel nagyon értek ahhoz, hogy ami nem tetszik, azt ne lássam meg, ezért valóban jól éreztem amgam. Reggel autóval mentem dolgozni, mert abban reménykedtem, hogy este eljutok végre az Enescu Fesztivál egyik koncertjére. Délután lemondtam a tervről, sejtettem, hogy nem jön már össze, elhúzódik a munka, fáradt leszek. Aztán lejött az irodába az Enescut szervező néni, hogy még van két jegye estére, elkísér a koncertig, ha elviszem, mert ott lakik a közelben. Sőt, ha csak később, akkor szünetben is be lehet menni. Na ennek megörültem, újabb erővel és motivációval hamar mindent befejeztem, és usgyi. A koncert jó közepes volt, Debussy, a párizsi filharmónikusokkal. Kicsit jobbra számítottam, de ennek ellenére nagyon-nagyon jólesett. Utána meg sétáltam, kajáltam egyet a Victoriei-en, és ez nagyon-nagyon jó volt. Még egy váratlan sikerélmény zárta a napot: nem tudtam pontosan, hol vagyok, biztos voltam benne, hogy eltévedek hazafele, mert még térkép sem volt nálam – eddig még térképpel is el-el néztem az útvonalat…. Most elindultam vaktában és az intuícióm nagyon jól működött, azt hiszem, a lehető legrövidebb úton értem haza. Talán meg kéne szabadulnom a térképektől? 29nighttraffic.jpg sala_palatului.jpg

 

Hogy mi tetszik Bukarestben? Hogy él. Igazi lüktetése van és nincs benne semmi mesterkéltség. Sznobság… na az sok van, de valahogy nem mesterkélten sznobok, akik azok., Komolyan gondolják. Ugyanezt nem mondhatnám el pl. Budapestről. Ott a nem sznobok is mesterkéltnek tűntek. Na jó, persze szeretem én Budapestet is, nem akarok rosszat mondani róla. Szeretem például azért, mert szép. Bukarest nem szép. De Bukarestnek hangulata van. Befordulsz egy utcasarkon és megdöbbensz, mert mindig valami váratlannal találkozol. Valami teljesen mással, mint ami az előző utcában volt. Közhely az, hogy az ellentétek városa, de ez a közhely valóban a lényege ennek a városnak. Nemcsak a puccos és lerobbant házak váltakozása miatt. Azért is, de csomó más miatt is . Valahogy minden sarok egy más életérzésről is árulkodik, másképp hat. Ha hagyom, hogy elkapjon, magával ragad, és hihetetlenül változatos. Tetszik.

Semmi új

szeptember 5, 2007

agy1.jpgIgyekszem én minél gyakorlatiasabb emberke lenni, de néha nem sikerül, mert az elveknek s mindenféle elméleti elgondolásoknak egyszerűen nem tudok ellenállni. Eluralkodnak rajtam, és sokszor még azt se engedik, hogy mossak, vagy vásárolni menjek (pedig ezek is elég kellemes dolgok, szándékosan nem a takarítást említettem). Ilyenkor aztán beindul a deduktív következtetési mechanizmus bennem (nem tudom, eztpontosan hol rejtegetem magamban), és világraszóló következtetéseket tudok levonni. A folyamat itt nem áll le, hanem a gyakorlatias énem, ahelyett, hogy okos, értelmes dolgokra fordítaná saját magát, azzal foglalkozik, hogy okos, értelmes következtetésem(i)met tesztelje a gyakorlatban, azaz a való életben, másokon (igen, ne haragudjatok, ilyenkor az egész világ kisérleti nyulacskákká és azok otthonává válik, beleértve persze magamat is).

Egy ilyen világraszóló bölcsességem az a jól ismert mondás mondanivalójának felismerése, hogy a kutya is jódolgában veszik meg. Írtó érdekes oldala ez az emberi természetünknek. Nézzük csodálkozva, mikor mások ezt teszik magukkal, azaz keresik a bajt, a gondokat, a nehéz helyzeteket, mintha anélkül nem nyughatnának. Mintha nem a boldogságot, lelki békét keresnék, hanem azokat a helyzeteket, amiket már nem tudnak megoldani. Persze ezt lehet úgy is értelmezni, hogy ilyenkor a kihívásokat keressük, azt, hogy kipróbálhassuk magunkat nehéz helyzetekben, megoldjuk a megoldhatatlant, hősökké váljunk, mi legyünk azok, aki megváltotta a világot, aki felülkerekedik mindenki máson. Erről eszembe jut Kinga barátnőm, aki egyszer azt mondta: figyeld meg, az emberek általában addig másznak felfele a karrierjük lépcsőin, amíg nem kerülnek abba a pozícióba, ami már meghaladja őket, sőt, hajlamosak ott ragadni, ha tehetik. Ezért van tele annyi munkahely inkompetens emberekkel. Mert ha valami tetszik, s jól csinálod, nem elégszel meg vele, igyekszel továbblépni.

Nem tudom, hogy ez feltétlenül rossz-e. Lehet, hogy ez a haladás, fejlődés kulcsa, motorja. Az önismereté is, mert jó tudni, hol vannak a határaink. Igyekszem nem normatív módon megközelíteni a kérdést: ez van, ne azzal foglalkozzunk, hogy jó-e vagy nem. Mégis, nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg magamtól: megéri-e neked, nekünk, egyenként?