Egyik saroktól a másikig

szeptember 13, 2007

Nem tudom eldönteni, hogy én találok Bukaresthez, vagy ő hozzám. Ma, amikor taxiban ülve jöttem hazafele, azt éreztem, hogy végre élek ismét, hogy nekem való helyre értem, és bár sok számomra kedves ember él Kolozsváron, de értsék meg, hogy az nem az én helyem, igazából nem érzem magam elememben ott, és örülök, hogy ezt végre ki tudom mondani. Nem tudom, hogy még mindig a kezdeti eufória beszél-e belőlem, vagy ez így marad hosszabb távon is. Egyelőre így van.

A közös pont ott van például, hogy a mindennapjaim is éppen olyan változatosak, mint Bukarest utcái, amint azt a múltkor is megírtam, és amiről ma ismét újabb megerősítéseket szereztem. És nemcsak a mindennapi események, hanem az is rendkívül változatos, ahogy ezeket megélem.

Tegnap például elrohantam munkából 5-e koncertre, hallgattunk egy kis Dinu Lipatti Trio-t – nem volt épp kikapcsoló zene, nyilván, elég nehezen emészthető, de a végén Sostakovits igazi feltöltődést jelentett, még azt a sok hülyeséget is elfelejtettem, amit szünetben egy riportenő a szemembe világító operatőre szemtelen módon kiszedett belőlem. Hét óra után a legnagyobb forgalomban visszamentem az irodába (meg is pöccentettek egy kicsit hátulról egy hirtelen fékezésnél, jó, hogy nem maradt nyoma, de legalább ebben is megvolt a premier) és 11-ig dolgoztunk. Utána úgy estem itthon az ágyba, mint a holdkóros, csak annyi jutott eszembe, hogy ha lenne erőm blogot írni az lenne a címe, hogy A munka aljasít. Ez Szabó Tünde egyik státusz-message-e, és sosem tudtam igazán értelmezni. No, tegnap megvilágosodtam Átéreztem az értelmét. Úgy éreztem magam, mint akit kimostak. Nem értettem, miért, dolgoztam már másokor is egy egész napot, és nem éreztem indokoltnak azt az agymosott állapotot, de ki vagyok én, hogy az állapotaim okát megmagyarázzam, nem? Azt éreztem, hogy egy épkézláb, értelmes mondatot vagy gondolatot nem lennék képes megszülni, egy-az-egyben hülyének (vagy végre igazi szőkének) éreztem magam. Mint egy zombi. És mindez folytatódott: reggel, mint egy másnapos, vagy holdkóros, képtelen voltam felkelni. 2 kávé után a munkahelyemen kicsit felébredtem, helyrejöttem, s kész, már ott is volt a sarok, ahol a másik hangulat jön. Vidámság a munkahelyen, majd egyik jobb élmény a másik után. Ma felfedeztem Lipscani-t és el is tévedtem, miközben keresgéltem a Teatrul de Comedie-t. Nem csoda, az utcák fel vannak túrva, és én alig hittem a szememnek, hogy Bukarest központjában azt látom, ami elém tárult. Több éve rehabilitáció alatt álló lerobbant slum- vagy bohémnegyedről van szó, ahol az előrelátó vállalkozók felvásároltak már néhány üzletet, ahol modern kávézókat, éttermeket és boltokat nyitottak. Kb. ilyen: egy olasz pizzázó vonzó kirakattal és Illy kávéval, egy lakatlan, leromlott állapotú, gyönyörű épület, aztán egy “Blanarie”, utána megint egy üres lakóház, majd egy kocsma, majd egy elegáns estélyi és eskövői ruhákat kínáló kirakat. Mindez olyan hangulatban, hogy most is csak próbálom elhinni, hogy ez Bukarest. Nem talál az eddigi sztereotípiáimba.

Ja, aztán jött a következő sarok: az előadás! Előbemutatója volt a OuiBaDa modern táncelőadásnak , és fantasztikus vol. Régi és modern örökzöldekre táncoltak, hihetetlenül, lelkesen, mindent beleadva. Zene: Corina Chiriac, Dan Spataru, Parazitii, Pavel Stratan, Zdob si Zdub, s még egy csomó minden, ami nem is tudom, mi volt. Na erről az előadásról nem tudom, mit írjak, csak azt tudom, hogy a szemem a színpadra ragadt másfél órára, s szerettem volna ha több szemem lett volna.

És a nap poénja (szomszéd utcája): ki vásárolt már Bukaresti boltban úgy, hogy lealkudta a termék árát? ÉÉÉn! A Lipscani utcában sétálva besétáltam egy boltba, miután a pocimat is megtöltöttem egy tortillával. Találtam egy kedves cipőt, olyat, amilyet szerettem volna egy ideje. Fekete, se nem túl klasszikus, hanem van neki egyénisége, de nem idióta, maximum egy kicsit butácska és mégis csinos, magas sarkú, de nem nagyon magas. Értitek, csajok, nem? 😉 Kértem, hogy ne azt a polcon levőt adják, amit már összefogdostak, hanem egy másik párat. De mivel nem volt, én meg húztam az orrom, a néni felajánlotta, hogy megpróbál árengedményt kieszközölni a főnökénél. És felhívta. A főnök rákérdezett a vonal túlsó végén: és mennyi árengedményt szeretne a hölgy? Én habozás nélkül rávágtam, hogy “ha már ilyen kedves az eladó akkor csak 30 lejt, hogy lássák, milyen rendes vagyok, nem élek vissza a helyzettel”. És így 180 helyett 150-ért vettem meg azt a cipőt, ami amúgy nagyon tetszett (a kényelméről majd később). De a nagy élmény úgyis az, hogy alkudoztam Bukiban. Vajon a Zaraban nem próbálhatom meg ugyanezt? Légyszilégyszilégyszi!

Ünnepélyesen kijelentem,

szeptember 7, 2007

hogy nekem tetszik Bukarest. Nagyon. Nehezen hiszik az emberek, akinek említeni merem, kevés kivétellel, vagy az őszinteségemben, vagy az épelméjűségemben kételkedik. Életemben sok nagyon kedves pillanat, óra kötődik ahhoz, hogy egy idegen városban egyedül sétálok. Lehetőleg este. Volt ilyen sok helyen: Velencében, Budapesten, Portóban,Brassóban, Tallinban, Lisszabonban, Ljiubljanaban, Triesztben, Váradon… s még biztos máshol is, de talán ezek a legemlékezetesebbek számomra… meg Szófia is talán… Ezek a városok egy helyen lakoznak bennem. Van nekik egy kis helyük. És ma ez a hely megmozdult, és végleg beengedte Bukarestet is. Jó a hangulata, szép a kivilágítása, és mivel nagyon értek ahhoz, hogy ami nem tetszik, azt ne lássam meg, ezért valóban jól éreztem amgam. Reggel autóval mentem dolgozni, mert abban reménykedtem, hogy este eljutok végre az Enescu Fesztivál egyik koncertjére. Délután lemondtam a tervről, sejtettem, hogy nem jön már össze, elhúzódik a munka, fáradt leszek. Aztán lejött az irodába az Enescut szervező néni, hogy még van két jegye estére, elkísér a koncertig, ha elviszem, mert ott lakik a közelben. Sőt, ha csak később, akkor szünetben is be lehet menni. Na ennek megörültem, újabb erővel és motivációval hamar mindent befejeztem, és usgyi. A koncert jó közepes volt, Debussy, a párizsi filharmónikusokkal. Kicsit jobbra számítottam, de ennek ellenére nagyon-nagyon jólesett. Utána meg sétáltam, kajáltam egyet a Victoriei-en, és ez nagyon-nagyon jó volt. Még egy váratlan sikerélmény zárta a napot: nem tudtam pontosan, hol vagyok, biztos voltam benne, hogy eltévedek hazafele, mert még térkép sem volt nálam – eddig még térképpel is el-el néztem az útvonalat…. Most elindultam vaktában és az intuícióm nagyon jól működött, azt hiszem, a lehető legrövidebb úton értem haza. Talán meg kéne szabadulnom a térképektől? 29nighttraffic.jpg sala_palatului.jpg

 

Hogy mi tetszik Bukarestben? Hogy él. Igazi lüktetése van és nincs benne semmi mesterkéltség. Sznobság… na az sok van, de valahogy nem mesterkélten sznobok, akik azok., Komolyan gondolják. Ugyanezt nem mondhatnám el pl. Budapestről. Ott a nem sznobok is mesterkéltnek tűntek. Na jó, persze szeretem én Budapestet is, nem akarok rosszat mondani róla. Szeretem például azért, mert szép. Bukarest nem szép. De Bukarestnek hangulata van. Befordulsz egy utcasarkon és megdöbbensz, mert mindig valami váratlannal találkozol. Valami teljesen mással, mint ami az előző utcában volt. Közhely az, hogy az ellentétek városa, de ez a közhely valóban a lényege ennek a városnak. Nemcsak a puccos és lerobbant házak váltakozása miatt. Azért is, de csomó más miatt is . Valahogy minden sarok egy más életérzésről is árulkodik, másképp hat. Ha hagyom, hogy elkapjon, magával ragad, és hihetetlenül változatos. Tetszik.

Semmi új

szeptember 5, 2007

agy1.jpgIgyekszem én minél gyakorlatiasabb emberke lenni, de néha nem sikerül, mert az elveknek s mindenféle elméleti elgondolásoknak egyszerűen nem tudok ellenállni. Eluralkodnak rajtam, és sokszor még azt se engedik, hogy mossak, vagy vásárolni menjek (pedig ezek is elég kellemes dolgok, szándékosan nem a takarítást említettem). Ilyenkor aztán beindul a deduktív következtetési mechanizmus bennem (nem tudom, eztpontosan hol rejtegetem magamban), és világraszóló következtetéseket tudok levonni. A folyamat itt nem áll le, hanem a gyakorlatias énem, ahelyett, hogy okos, értelmes dolgokra fordítaná saját magát, azzal foglalkozik, hogy okos, értelmes következtetésem(i)met tesztelje a gyakorlatban, azaz a való életben, másokon (igen, ne haragudjatok, ilyenkor az egész világ kisérleti nyulacskákká és azok otthonává válik, beleértve persze magamat is).

Egy ilyen világraszóló bölcsességem az a jól ismert mondás mondanivalójának felismerése, hogy a kutya is jódolgában veszik meg. Írtó érdekes oldala ez az emberi természetünknek. Nézzük csodálkozva, mikor mások ezt teszik magukkal, azaz keresik a bajt, a gondokat, a nehéz helyzeteket, mintha anélkül nem nyughatnának. Mintha nem a boldogságot, lelki békét keresnék, hanem azokat a helyzeteket, amiket már nem tudnak megoldani. Persze ezt lehet úgy is értelmezni, hogy ilyenkor a kihívásokat keressük, azt, hogy kipróbálhassuk magunkat nehéz helyzetekben, megoldjuk a megoldhatatlant, hősökké váljunk, mi legyünk azok, aki megváltotta a világot, aki felülkerekedik mindenki máson. Erről eszembe jut Kinga barátnőm, aki egyszer azt mondta: figyeld meg, az emberek általában addig másznak felfele a karrierjük lépcsőin, amíg nem kerülnek abba a pozícióba, ami már meghaladja őket, sőt, hajlamosak ott ragadni, ha tehetik. Ezért van tele annyi munkahely inkompetens emberekkel. Mert ha valami tetszik, s jól csinálod, nem elégszel meg vele, igyekszel továbblépni.

Nem tudom, hogy ez feltétlenül rossz-e. Lehet, hogy ez a haladás, fejlődés kulcsa, motorja. Az önismereté is, mert jó tudni, hol vannak a határaink. Igyekszem nem normatív módon megközelíteni a kérdést: ez van, ne azzal foglalkozzunk, hogy jó-e vagy nem. Mégis, nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg magamtól: megéri-e neked, nekünk, egyenként?

Hazajárás

szeptember 3, 2007

Talán jobb lenne, ha “visszajárás” lenne a címe ennek a blognak. Nincs is nekem olyan, hogy haza. Nem is vágyom rá. Úgy mentem Kolozsvárra, ahogy most a blogomra léptem vissza. Ismerős és mégis új. Másképp látom, más a perspektíva. Tudom, mi hol van, mégis teljesen új érzések kötődnek minden utcasarokhoz, minden szóhoz.

Kolozsvárra több okból tértem vissza. Szükségből, valamiféle magam és mások iránti, jóértelemben vett kötelességből, azért, mert sok embert újra akartam látni egy hónap elmúltával (nem jött össze mindenkivel a találkozás), mert vártam Zacsek esküvőjét, tudván, hogy jólesik majd – és így is történt. Minden jól alakult, attól eltekintve, hogy az idő rövid volt, és én nagyon fáradt. A szebeni Jethro Tull koncertet lekéstük félig, de nem baj. Nem zavart. Jólesett, semmi fergeteges buli, csak a jóérzés normalitása, a normalitás jóérzése és ismét Szeben. Valami ilyesmi…

A blogomra is több okból tértem vissza. Már rég tervezem. Aztán ez is egy jóértelemben vett kötelesség. Többen említették rég, hogy szeretik olvasni. Ez új dolog volt számomra. Persze hízelgő, jólesik, és igyekszem nem megfelelni ennek. Hogy ne kötelességből írjam, ha írom. Talán éppen azért (is) hagytam abba, mert nem akartam ehhez megfelelési érzést kötni.De most ennyi szép szó után elmondhatom: azért írom, mert szeretem hallani a visszajelzéseket. Ez már elég jó indok.

BartokMégis, mindez hülye szövegelés, racionális magyarázkodás. Az igazság az, hogy azért mentem Kolozsvárra, hogy ott legyek, s azért írom ezt a szöveget, hogy gyarapítsam a szövegíráshoz kapcsolódó kellemes érzéseimet. Ahogy azért mentem el Kolozsvárról, hogy ismét tudjam szeretni a várost a magam módján, és azért hagytam el a blogomat, hogy a tőle való függetlenségemről meggyőződjek. Megtörtént. Kolozsvár az enyém azóta, amióta nem hozzám tartozik. Ez a blog is azóta az enyém, amióta hiányolom, s hiányolják ittlétem. Szeretek birtokolni. Akik ismernek, tudják: gyűjtögető fajta vagyok.

Egy idő óta már csak az elvesztett dolgaimat gyűjtöm.

Hiszem is, meg nem is, ez a bejegyzés a Da Vinci kódról szól, a könyvröl. Rengeteg elöítélettel fogtam neki, de gondoltam, jól jön egy kis könnyedebb olvasmány, már csak azért, hogy lássam, miröl dumáltak annyit az utóbbi idökben. És azonkívül, hogy nem bírom letenni, egész jónak tartom. Még csak felénél tartok, de szeretem, mert elgondolkodtató, mert nem tünik teljesen butának – bár egy-két helyen kis csúsztatások vannak, de ez inkább a filmszerüségét zavarják meg. Viszont szeretem a témáját, a szereplöit, a képszerüségét és föleg azt, hogy a racionális gondolkodást természetesnek és szükségszerünek tartja. 

Azt is szeretem, hogy ott van otthon az ágyban, várom, hogy menjek haza olvasni, ott motoszkál a cselekmény fejemben, s amióta így van, még a munkateljesítményem is jobb… 🙂

Az már csak hab a tortán, amit néhány barátom tud csak, hogy a Mona Lisáról volt egy nagyon heves vitám néhány évvel ezelött egy nagyon jó barátommal. Egy éjszakát átkiabáltunk, látszólag erröl a képröl, amiröl persze ö sokkal többet tudott-olvasott, mint én. Igazából inkább a tudomány lehetöségeiröl szólt a vita lényege, meg arról, hogy két makacs ember hogy fel tudja húzni magát olyan dolgokon, amin nem érdemes. Ennek ellenére, kedves emlék ez, 2 héttel ezelött is felemlegettük, mikor L. elém tett egy angol nyelvü müvészettörténeti folyóiratot, benne egy Mona Lisáról szóló cikkel. Azt hiszem, ez a vita egész életemben emlékezetes marad, és mindig megmosolygom, mikor eszembe jut. Így aztán minden mosolyra derít, ami erre emlékeztet, így a Da Vinci kód is. Ráadásul a könyv megírása után íródott ez a cikk, amiben az állt, hogy állítólag Mond Lisa terhes lehetett, mert olyan öltözék van rajta, amit annakideján terhesek hordtak. Ez persze nem más, mit Homage á L., – férfiként nehezen lehetett terhes szegény csaj.

Back to work, Ábá.

régnemlátott blogom

február 16, 2007

Már egy évezrede nem jártam erre. Közben megjártam Budapestet, és minden kiábrándító látvány és érzés mellett az én lelkemet most is kenegette finom balzsammal, mint mindig.  Jó volt autóval felfedezni. Rájöttem, hogy ha volt is előző “életem”, akkor én kilométeróra lehettem, mert akkor érzem magam a legjobban mostanában, amikor rovom a kilométereket, nyomom a gázpedált és tekerem a kormányt. Semmi sem fogható ehhez. Én már csak ilyen szőke nő vagyok. Ja, és aztán itthon kilyukadt a hátsó kerék is. Állítólag tipikusan szőkenői attitűd az is, hogy ha közel vagy az otthonodhoz, bekapcsolod ilyenkor a vészjelzőt és lépésben, lassan, hazagurulsz (tényleg az???). Én már arra is büszke voltam, hogy rájöttem menet közben, hogy  mi a probléma (bár azt hittem, hogy az első kerékkel van baj). A lényeg az, hogy nincs az autóban kulcs, amivel ki lehet cserélni a kerekeket. Már minden zugát ismerem Kicsiügyesnek. Végül kölcsönkulccsal sikerült kicserélnem, meg egy kis segítséggel. De jó az, ha a férfiak látják-érzik, hogy nélkülözhetetlenek. Így hát meg se próbáltam egyedül.

Aztán a kazánom is kilukadt, már elég rég, azóta nincs otthon melegvíz. Ezt is áthidalom, sőt, örülök neki, mert így kénytelen vagyok elmenni tornászni, ott aztán lezuhanyozom. Hetente néhányszor ráadásul úgyis a fiúknál alszom, akkor a hajmosást is meg lehet ejteni. Minek melegvíz a lakásban?

 Na ezek a “mondén” események. Meg hasonlók. Ma pl. kifejezetten szimpi volt Mundruczó Kornél meg a stábja. És jó hogy itt van Ibi Debrecenből, szeretnék majd én is olyan hatvanas lenni, mint ő. Jókat lehet vele dumálni. Aztán jó, ha az ember tanít, megismer néhány különleges embert, akik a tanítványai voltak, aztán egyszerűen barátokká válhatnak.

A vizsgákról, tanításról sokat írhatnék még. Néha bosszató dolgok is vannak, máskor meg  tele van sikerélményekkel, néha azért, mert a diákok meglepnek, mert ügyesek, máskor – ilyen is van – büszke vagyok arra, ahogy a helyzeteket kezeltem. Nem mindig, de sokszor. És olyan is van, amikor nagyon szeretnék buktatni, mert felháborít a nemtörődömségük, és az, hogy milyen igazságtalan a világ, amiért egyeseket megtanítják tanulni, mások nem egyetemre valók, és mégis ott vannak. Ilyenkor előjönnek a felsőoktatás problémái, és én megint elkezdek hinni abban, hogy lesz még ebből doktori. Sokat kéne vécén ülnöm, ott mindig hozzáírok egy mondatot a disszertációmhoz. Ha lenne ott post-it meg írószer, talán egy év alatt megszületne az első budin írtdisszertáció.

Nach Hermannstadt

január 28, 2007

Gyengébbek kedvéért: Szeben után. Képzeljétek, előrecsúszott a szülinapom! Enikőnek ünnepeltük a szülinapját Szebenben, de nekem is olyan jó volt, hogy azt hiszem, én is most ünnepeltem az enyémet! (Lehet, hogy nem is ártana egyszercsak átváltozni Bikából Vízöntővé, háhá! – Nesze neked, horoszkóp, mi lenne, ha évente váltogatnánk a csillagjegyünket, egyik évben a pl. januárban születtek mondjuk Szűzzé, majd Halakká változnának…. Nagy tragédia lenne: kiderülne, hogy nem változna semmi!)

Szóval Szeben jó hely. Azt hiszem, ezt még említeni fogom egy ideig, mert nagy élmény volt. Farsang volt, karnevál, “Balul lolelor“, azaz németül Urzelnlaufen, kicsi világ (két ismerős arcot is láttam, igaz, mindkettő bukaresti), és főleg jó helyek. Nagyon jó helyek. A legszebb házban laktunk, a Luxemburg Házban, alagsorában szerintem Szeben legjobb kocsmája (meglátogattunk jónéhányat, tehát bizton állíthatom, egyébként előtte egy született szebeni is azt ajánlotta… ), alatta, a pincében a Zigi kultúrkocsma. Mellette a legjobb kávézó és forrócsokizó, na és a Kis téren szemben megtaláltuk a finom olasz vendéglőt is (jól eldugták, de mi megtaláltuk). De megtaláltuk az Art Cafét is, pedig az még nehezebb volt, egy elhagyatott udvarban, a második kapu mögött, pont az ajtó háta mögött van egy (látszólag) nagyon esetlegesen lefestett/lepacázott ajtó, az levezet egy sötét lépcsőn, aminek az aljában sörösládákat látsz. Na ott kezdődik az Art Café. Mégis, az Atrium a legjobb, de most többet erről nem írok, mert lelövöm a Menőn a cikket, s az nem lenne jó.

Egyébként nem tudom, hogy fért bele 2 napba olyan sok, mert tényleg sokminden volt! Na jó, végül a Balea-tóhoz nem jutottunk el, csak majdnem.

Menjetek Szebenbe!

Kávé és Metaxa

január 17, 2007

A múltkor a teázás örömeiről írtam. Nem akarom én a teásokat és a kávésokat magamra – meg egymásra – haragítani, de most a kávéról zengedeznék szépeket. Ma reggel korán keltem, angyal-puszival, és az irodában reggel negyed kilenckor készítettem egy igazi, habostejes presszókávét. Olyan jól sikerült, mint ritkán – ebben sem vagyok profi, ugyanúgy, mint a teakészítésben sem, azaz néha így sikeről, néha meg amúgy -, de szeretni nagyon szeretem, és nagyon meg tudom különböztetni a jót a kicsit kevésbé jótól.

Na és innen jut eszembe, tegnap nekifogtam Garaczi Metaxájának, és tele van – na ezaz, mivel is? : mert ha aranyköpést írok, vagy jó gondolatokat, akkor egyszerűen csak lealacsonyítom, én pedig nem tudom megfogalmazni, hogy mi, ennek megfogalmazása nem az én asztalom, mert olyanokat nem fogok ide írni – nem is tudnék, mint: “Az elképesztően feszes motivika és az – olykor hivalkodó (vö. karcsi, 142.) – metafiktív elemek” stb., na meg nem is tartom fontosnak. Ami fontos, szerintem, az az, hogy most a kávéról eszembe jutott egy mondatrész (mert ugye az egész regény egyetlen mondat) és azt most ide leírom, mert akkor elmosolyodtam rajta, és ez maradandó.

“meg hogy a hiedelemmel ellentétben nem az abszolút hallás a fontos, hanem a különbségek abszolút meghallása, a hangzásbeli eltérés, a hamisság meghallása”

Finom kávézást!

Szeretem a teákat. Nem mindig, nem mindegyiket, de föleg a címben felsoroltakat. És szeretem lassan inni a teát. Munka közben, fürdéskor, beszélgetés közben, takarítás közben, tévénézés közben.  Elkészítésekor szeretem megadni a módját, de nem annyira, mint az angolok, szerintem ök – az én ízlésemhez mérten – túl erösen isszák. Nekem nem kell egy csészéhez egy egész púpozott teáskanál teafü, a plussz egy kanál “for the pot”, hanem elég egy lapos kis teáskanálnyi egy nagy csészéhez. Én így szeretem.

tea.jpg

Mivel lassan iszom, a tea lassan kihül. Ez nem baj, mert a teát melegen is szeretem, meg hidegen is.  Az egyedüli bajom, hogy nem tudom, hogy fordítsam meg a folyamatot. Azaz egyszer legyen hideg, s utána meleg. Ez csak azért fontos, mert a meleg teát cukorral vagy mézzel, de mindenképpen édesen szeretem, a hideg teát pedig mindig csak magára, édesítö nélkül. Ha teszek bele cukrot, a végén, mire kihült, nem esik jól, mert akkor cukor nélkül szeretem. Ha nem teszek bele cukrot – vagy mézet – az elején, akkor az elején nem ízlik, amíg még meleg.  Utána finom lesz, de azt nehéz kivárni.

Nehéz ügy, értitek, ugye? Van valakinek valamilyen jó tanácsa a probléma enyhítésére? Megköszönném.

Éberség és egyenleg

január 14, 2007

Olyan éberen figyelem a kívül-belül leselkedő dolgokat, hogy ennél jobban már nem is lehetne figyelni. Már lassan nem lehet követni sem, mert ez túl sok, az is elég, ha belül figyeled, de most, hogy kívül is van bőven figyelnivaló, hát én ehhez túl lassú vagyok. Peregnek az események, érkeznek a hírek, utolérnek az élmények és a meghívások, felkérések, felhívások, megkérések…. a lemondások is, persze, szerencsére, de ezeknek most kivételesen örülök. Mert én mondom le, akkor, amikor úgy érzem, túl sok, és mert senki nem szólhat bele, mert senkinek nem engedem meg, hogy beleszóljon, és nem, én most nem kötök kompromisszumot. (Köszönöm annak, aki ezt megfogalmaztatta velem – más kapcsán, de ez most nem számít.)

Nem tetszik? Fel is út, le is út. Majd akkor változtatok ezen, ha nekem éppen úgy tetszik. Amikor éppen kompromisszumra fűlik a fogam, amikor úgy érzem, megköthetem anélkül, hogy azt várnám cserébe, hogy más is kössön velem. Mert ez nem cserekereskedelmi áru. Hogy miért nem az? Mert persze, teheted mérlegre nyugodtan, de lehet, hogy amit érte kapsz, úgyis szétfoszlik, tehát hiába. Inkább add oda, ha adnivalód van, s köszönj jónapotot utána. S vedd el, amit kapsz, s szintén köszönj jónapotot utána. Semmi lekötelezettség. Csak ennyi: Szívesen! Máskor nem biztos, de sose lehet tudni. Talán látjuk egymást még az életben.

Amúgyis azért kapsz sokszor pénzt, amiért nem sokat teszel, s amit szeretsz csinálni, s jól csinálod, azért nem. S így van ez mindennel…. Azaz természetesen nemcsak a pénzzel, s nemcsak a munkával. Azaz így van a szerelemmel, az elvekkel, az érdekes gondolatokkal, az étellel, és a barátokkal. Biztos még sok mással is. Magyarázzam? Az megy el, akiért a legtöbbet áldoztál – azt hagyod el, akitől a legtöbbet kaptál; azt az elved cáfolja meg az élet, amihez a legjobban ragaszkodtál; az a hónapokkal ezelőtt elhintett gondolat köszön vissza hirtelen, világmegváltóként, amire akkor fel se figyeltél – és a valamikor legérdekesebb dolgok ma banalitásokká válnak; az az étel sikerül a legjobban, aminek nem is tudtad, hogyan fogj neki, csak úgy zsigerből tettél bele mindent – és persze, amit recept szerint csinálsz, az sose lesz igazán jó; a valamikor legjobb barátnak hitt ember egyszercsak ellenséggé válik – és akitől tartottál valamikor, akiből semmi jót nem néztél ki, arról kiderül, hogy a legtöbbet teszi érted, amikor legnagyobb szükség van rá.

stolen1.jpg

Azaz, Ábá: légy éber, de ne következtess. Néha húzz egy vonalat, és elnagyoltan mérlegelj. Ja, és azt a vonalat ritkán húzd meg. És akkor minden rendben.