A sötét verem

Van egy olyan érzelem, amit mindegyiknél alattomosabbnak gondolok. Pedig erre mondják azt, hogy a legtisztább, a legszebb az összes közül. Hát egy dolog igaz: a legerősebb lehet. De rémesen alattomos. Erkölcstelen. Akkor, és csakis akkor támad, amikor legkevésbé várnád – már ez nem szép. Teljesen a racionaltiással ellentétesen működik – hogy válna ez javára? Általában fenekestől felborítja az életed – figyelemre méltó lehet? Eltávolítja a barátaid – megérdemled talán? Nem enged dolgozni – hát nem ellenséges? Elveszi a fejed – tényleg erre vágysz? Mindaz a rózsaszín felhő, amivel ez az érzelem körbevon, nem más, mint azoknak az igazságoknak a sikeres elrejtése, amit nem akarsz meglátni. Ahogy ezek a nemkívánatos igazságok megfelelő mennyiségben felgyűlnek és kezdünk végre úgy élni, mint amikor minden rendben megy, előjön, és mindent felborít. Csakazértis. Minden munkád kárbavész, és arról szó sem lehet, hogy harcolj ellene, azt nem lehet, örök életedben üldözni fog. Ezt tudod biztosan. Érzed. S mikor mindez megtörtént, azaz mindent összekutyult, ugyanolyan alattomosan elsétál. Szépen, lassan, észre se veszed, szinte. Egyszercsak azon kapod magad, hogy már nincs ott. Kezdheted előről. Egyszer magaddal, a barátaiddal, a karriered építésével, az egyéb érzelmekkel, lassan aztán minden megy ismét rendesen. Aztán megint jön. Mint a tsunami, s visz mindent. Jókedvet, szomorúságot, mindent elvisz. Minden más lesz. Felkerült a szemüveg. Amíg sikeresen véghez nem vitte romboló tervét, kitartó, erős, tombol, nem hagyja magát, s téged se hagy. Ja, s az alattomosságának van egy másik jellemzője: azt hiszed, hogy ez az érzelem másról szól, nem rólad. Pedig nem. Csak rólad, másnak semmi köze ehhez. Ez egy magányos érzelem. A legmagányosabb. Én csak azt nem értem, hogy a fenébe tudott ez intézményesülni?! A társadalom ennél okosabban működik, én azt hittem eddig! Az intézményesülő szabályok mindig figyelembe veszik a hosszútávú hasznosságo . Akkor hogy alakulhatott ki az, hogy erre az érzelemre épülnek fontos dolgok?? Az hagyján, hogy a kultúra, de az így volt és jó volt. De ma a párkapcsolatok, és közvetetten – te jó ég!! – még a gyermeknevelés is. Pedig ez az egyedüli igazán magányhoz kötött érzelem. Ez lenne a mai világ rákfenéje? Hogy a legindividualizáltabb érzelemre építjük “közös” jövőnket, s minden más érzelem meg lazán átkerül az individuum világába? Lehetsz dühös, de ne éld ki máson, lehetsz gyengéd, de elsősorban neked kell wellnessre járnod, örülhetsz, de ne feledd, hogy nem biztos hogy más is örülni fog veled, lehetsz kétségbeesett, mások mégis vigasztalni, biztatni akarnak, nem akarják, már nem is tudják veled átélni. Megtanultad egyedül megélni az érzelmeket. Ezt az egyet mégis valaki mással akarod. S ki is választasz egy szegény “áldozatot”, akinek semmi köze sincs ehhez. Aki aztán veled együtt megszívja. Mert ebből nem lehet jól kikerülni. Ha mégis sikerült, hát biztos lehetsz benne, hogy valami más, kevésbé individualizált érzelem volt, amit szerencsére összetévesztettél vele.